Sántha György: Májusi zápor után
szétárad fűben, fában, szélben;
s az üres felhők akácmézzel
keveredve oldódnak széjjel.
Most száz mérföldre alszik a Jég
sötét, villámfarkú haragja.
Nem is szuszog, mintha mind a hét
sárkányfeje le vón’ harapva.
Csak a föld halk virághabja forr
és hallom: pirul a szamóca;
lágyan csobban a fészek, ahogy
rászáll a rigó ringatózva.
Mint óriási szem delejez
a Nap és újra magasba húz;
billegnek a rakott szekerek
s égbe lendül alattuk az út.
Liheg a lapos rózsabarack
a lengő zöld kopoltyúk alján.
Nyúlfarknyit hum immár a paraszt
s álompengő bizserg a markán.
A tanya tündéri mosolyát
szívembe lopja illó pára,
és megszépíti a pocsolyát –
Ma éjjel a Rozs patent szára
egy egész csomót szökik föntebb,
hogy reggelre az új kalászhad
millió tollas buzogánnyal
védelmezze a szent, szent csöndet.