Sík Sándor: Anyukám
Kigyult a nagy asztal felett.
Anyám fáradt kezébe varrás,
Előttem kusza füzetek.
Anyukám, én valamit kérdezek,
Most, hogy alusznak mind a gyerekek.
Én már nagy vagyok, ők még kicsinyek.
Tudom, árvák és szegények vagyunk,
Ilyen nagy házban nem is lakhatunk,
És sorban, lassan mindent eladunk.
Tudom, másképp lesz minden ezután.
Hogy is lesz most már, édes anyukám?
– Majd megsegít az Isten, kisfiam!
Tél van. A kis-házban lakunk.
Kint megfagy az emberlehellet.
Megjött anyám. Ketten vagyunk.
Úgy didereg a kályha mellett!
Tudom, bátor vagy és erős, anyám:
Ó, emlékszem, hány nehéz éjszakán
Virrasztottál az ágyam oldalán,
És néha csodát teszel, és varázst,
S majdnem megverted egyszer a vadászt,
Mikor a Miklóst bántotta, – de lásd,
Azért így mégis csak nem élhetünk!
Minekünk megvan mindig mindenünk,
Te meg napestig, – Isten tudja, hol? –
Csak lótsz és futsz és egyre dolgozol,
És egyre sápadsz és soványodol.
Hová jutunk így anyukám, hová?
Itt hagysz te is, ha így megy ez soká!
– Majd megsegít az Isten, kisfiam!
Járunk az isaszegi úton,
Szénát lehel a levegő.
Mögöttünk mosolyog a mult,
Előttem dalol a jövő.
Anyuka, meglásd, én költő leszek,
Nagy költő, mint a régi váteszek!
Akarok tudni, tanulni, sokat,
Segíteni az elhagyottakat,
Dolgozni, mint te, éjszakákon át:
Dicsővé tenni a magyar hazát.
És hogy engem is mind szeressenek,
Mint téged, anyukám, az emberek,
És úgy elmondják minden bajukat.
Mondd, anyukám, melyik a hasznosabb:
Az író, vagy az ügyvéd, vagy a pap?
Melyik kell jobban Hazánknak manap?
Tanítani is szeretnék nagyon,
És játszani, igazi színpadon!
De költő, mégis, az legszebb talán!
Mi legyek, mondd meg, édes anyukám!
– Majd megsegít az Isten kisfiam!
