Rakovszky József: Mikes Kelemen emlékezete
utolsó hű magyarja,
mélységes búmnak tengere
Téged idéz e dalba’.
A századok szétfoszlanak,
mit fények, árnyak szőttek.
Lehullnak sűrű ködfalak
előttem és előtted.
Az álmok pilleszárnyain
a földre visszaszálltál,
s mint egykor régen, ülsz megin’
a zajló Marmoránál.
Ott ülsz s merengsz egy csillagon;
Zágon felett sugára,
hol láncra verve sír a hon
gyötrelmes éjszakába’.
Aluszik már Kis-Ázsia…
Békén pihen a szultán.
Nyugszik a félhold sok fia
a harcok elcsitultán.
A karcsú tornyok homlokán
müezzin árnya lebben.
Allahhoz szárnyal a fohász
ünneplő tiszteletben.
Allah nagy úr, erős keze
segített, hogy ha kérték,
csak a magyarok Istene
hagyta magára népét.
Átok reánk miért megint,
hogy szerte szórtak minket?
Tépett szabadságzászlaink
borítják el fejünket.
A bujdosó fiak szívét
a hontalanság rágja.
Milljó Mikes veszítve célt
bolyong a nagy világba’.
A könnyek Marmorája zúg
álmatlan éjszakákon.
– Tudom, a honvágy haza húz
sok testvérem, barátom!
De jaj, ezerszer jobb e hont
most elkerülni messze!
Nincs itt egyéb, mint fájdalom
a hű magyar szívekbe’.
Itthon a gyáva hallgatás,
megalkuvás az érdem.
Pénzt, rangot kap minden Judás
honárulás fejében.
