Sík Sándor: Áldás

(Költemény az Istenről és a lélekről)
(1921)


I.   
            
Kisgyerek
 
Amikor kicsi voltam,
Amikor ajkam mondani tanulta
Az első szót esetlenül,
És amikor merészke lábam
Először indult lépni botladozva,
És gyermek voltam, meleg homlokú,
Akarattermő és igent kiáltó,
Búgó visszhangja minden messzeségnek:
Akkor jöttél elém.

Hozzám jöttél és jó voltál velem.
Felém nyújtottad lágy, erős kezed
S hívtál öledbe, hogy tipegni merjek,
És járni tanítottál.
És mondtál szót előttem
És türelemmel százszor újra mondtad,
És utánad dadogtam és beszélni tanultam.
És a kezeden nőttem, egyre nőttem.

Atyát ha mondtam, atya voltál
S komolyan, bölcsen, vezető-keményen
Jártál fiad előtt.
Anyát ha mondtam, puha kisgyerek,
Öledbe vettél, simogattál
És nyugtalan szememre
Álomhozó meleg csókot leheltél.
Falánk fiúnak, bőven adtál lágy fehér karajt
És bögreszám meleg kövér tejet,
És mézet adtál nyalakodni sokszor.
Ostorkát fontál és sípot faragtál,
És mindent-mindent megmondtál nekem:
Nem volt előttem kulcstalan fiókod.
És hogyha kértem, adtál titkokat,
És boldogságot belsejükbe látnom.

És engedtél ujjongva játszanom
Színes kövekkel és kagylókkal egy nap,
Máskor Magaddal és a Rejtelemmel.
És enyém voltál mindig, szüntelen,
Egyetlenül, elevenül,
És láttalak és tapintottalak.
 
II. 
        
Fogócska
 
És tapsikoltam, énekeltem:
Jó nekem! Jó nekem!
Fiúcska-játék, fogócska-játék
Az életem!

Nevetve fut az Úr előlem,
– Jaj de jó! Jaj de jó! –
Mert én lettem kiszámoláskor
A fogó.

És nevetünk és meg nem állunk
Egy percre sem, percre sem.
Hopp, megfoglak, szaladj előlem,
Édesem!

S gyakran, mikor gyerek-türelmem
Elfogyott:
Hamar megáll, magát megadja,
És újra mindig elfogatja.
És mosolyog, mosolyog.
 
III.  
   
 Cseresnyefa
 
Májusra leperdül a cseresnye virága,
S éretlen zöldben meredez a törzs.
Májusra kifeslik az emberke-palánta,
S kimered fanyaron a nyurga fiú.

Nap méze aranylik dús rét füve selymén,
S báránnyal a farkas cicázik anyásan,
Ahova néz a gyerek:
Ködök komorodnak, titkok dübörögnek,
És semmi, de semmi egymásba nem illik,
Ahova néz a fiú.

Élet anyacsókja piroslik a kisgyerek ajkán,
Karácsonyi csengőcske csilingel kis szája szaván.
Összeharapja kemény ajkát a fiú makacsúl,
És hallgatásán ismeretlen kataklizmák morajlanak.
 
IV.

Beszélgetés
 
Játék után a pázsiton
Egymás mellett csendben leültünk.
Komoly szép nyári alkonyat
Kéklett és hallgatott körültünk.

És láttam jól: a szemeden
Bújó, nagy könnycseppek tolúlnak.
És mondtad, hogy már nagy vagyok,
És mondtad, hogy az évek múlnak.

Hogy figyeljek s legyek okos,
Mert komolyan kell már beszélni.
És mondtad, hogy már nem lehet
Sokáig így kettesben élni.

De én azt mondtam: De igen,
Én így akarok élni mindég.
S te megcsóváltad a fejed,
És azt mondtad, hogy nem lehet
Megbontani a dolgok rendét.

És mondtad, hogy nem is lehet
Az életem mindig csak játék,
És hogy vár rám sok szép öröm
És vár sok szép szomorúság még.

Hogy el kell mennem messzire,
És magamnak kell oda mennem,
Kell állni tudnom egymagam,
És erősnek, férfinak lennem.

Kell látnom messzi tájakat,
Az Alpeseket és a tengert,
Országokat és népeket,
És kell ismerni sok-sok embert.

Várnak sokan rám, sokfelé,
És kell, hogy őket felkeressem,
És sok mindent mondjak nekik,
És mindüket nagyon szeressem.

Lesznek majd jók és rosszak is.
És engem is sok fog szeretni,
És mégis valamennyinél
Tégedet kell jobban szeretni.

És sok-sok súlyos gondolat
Fog a szívemben megszületni,
És félni tőlük nem szabad:
Gondolni kell mindnyájukat,
És mégis téged nem feledni.

A játékból így lesz komoly,
Így friss valóság minden álmom,
És át a tarka mindenen
Tégedet így kell megtalálnom.

Ezt mondtad s még mondtál sokat,
És fáztak a szavaid bennem.
És mondtam, hogy nem akarom,
Hogy jobb nekem teveled lennem.

Ám te csak mondogattad egyre,
Hogy megnőnek a gyermekek.
De nem mertél szemembe nézni,
És a hangod is remegett.
 
IV.

Búcsúzás
 
Mint anya, hogyha útra készül,
Ha messze-messze útra készül
És mindörökre máshova…

Háló megett, kékgombos ágyban
Alszik a gyermek mosolyogva
És angyalokkal álmodik.

És utazó nehéz köpenyben
Melléje roskad édesanyja
És lázas ujjal simogatja
Fodor fehérke fürteit,

És hangos szíve-dobbanással
Asszú ajakkal megcsókolja
Álomkoszorús homlokát
S magába szívja még utólszor
A szunnyadó gyerek-virág-arc
Melegét, színét, illatát.

Aztán elindul, vissza-arccal,
És a küszöbről visszafordul
S fojtott sikolytól fuldokolva
– Szegény kísértet – elsuhan.

A kisgyerek meg alszik, alszik,
És csillogó, könnyű ajakkal
Kacag álmában boldogan.

És nem tudja, hogy maga van.

Így tűntél el mellőlem akkor,
És így maradtam egymagam.
 
V. 
           
 Az ablakból
 
De odakint már mosolyogtál
És benéztél az ablakon.

Azt gondoltad: Aludj, virágom,
Eljön úgyis az ébredés!

Fölébredsz és fölülsz az ágyban
És sírni fogsz soká, soká,

És hívni fogsz és megharagszol,
És megrázod a rácsokat.

Dél lesz, és meggyötör az éhség
És este lesz, és félni fogsz,

És a paplant fejedre húzod
És dideregve alszol el,

És három nap és három éjjel
Csak sírni, sírni, sírni fogsz.

Aztán eljön a negyedik nap,
És fel fogsz kelni éhesen.

Aztán kifutsz a déli napra
És a szemed káprázni fog.

És nem látsz mást a déli napban:
Csak éjszakát és éjszakát,

És nem hallasz, csak némaságot
És siketítő zűrzavart,

És éjjel-nappal egyet érzel:
Az érthetetlen életet.

És akkor megmozdul a véred
És minden izmod megfeszül,

És a kezed ökölbe roppan
És a lelked megtornyosul,

És dobbantasz egy messze-döngőt
És nekiindulsz hirtelen,

Mert vár az út és vár a minden,
És minden út hozzám vezet.

Ezt gondoltad és mosolyogtál,
És elmentél, és éj maradt.
 
VI.

Áldás
 
És a hegyen még egyszer visszanéztél
És megálltál és magasra emelted
Malasztos dús kezed.

És szólottál: Utravalónak,
Szeges ostornak, örök ösztökének
Áldást hagyok neked:

Bélyeget írok nyugtalan szemedre,
Hogy bármit nézel, nézvén meg ne állhass,
Amíg a látás hozzámig nem ér.

És törvényt írok szomjazó fülednek
Hogy semmi hanggal meg ne békélj,
Míg ki nem hallod, hogy rólam beszél.

Futó lábadnak rendelést vetek,
Hogy menjen, menjen szerte-széjjel,
Föld ezer útján nappal-éjjel
Pihenhetetlen szenvedéllyel,
Míg el nem ér hozzám megint.

És két kezedre jelet égetek,
Hogy olthatatlan fájva fájjon
És mindig-mindig mélyebb mélyre vájjon,
Míg engemet ki nem tapint.

És szíveden élő parazsat gyújtok
Gyötrő és győzelmes jelül:
Legyen a lelked minden kinccsel terhes,
De tenmagadra addig rá ne lelhess,
Míg énbelőlem nem lesz újra teljes
És tengerembe vissza nem merül.

szozattv


szozat a tiszta hang ajovovarosa hunyadikonf jankocsm Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf