Czigány György: Révfalusi rekviem
Révfaluban újra látni foglak,
ha a Biczó-borbély megvillantja
fejed fölött sárga glóriáját –
ha majd fúj a szél, táncol a tányér
a borbélyműhelyek előtt – aztán
vidám cintányér, telik a vödröd
– vaskarú kút, tenyér-súly – s csobog már:
karcsú vízoszlop egyhelyben vágtat:
Révfaluban meg kell látnom téged,
pára dől, uszály a lassú partnak,
ott bajlódsz cipőfűzéssel, kötvén
máslit minden örökkévalóra
töltés tövén, holt Dunán tünődve.
II
Vonulás, vonulás vak
hosszú sorokban –
mennek, megállanak,
kérdez a szél, a fák
nem felelnek
borzongás fut a porban.
Csontok zörögnek: ágak –
csoszogó internáltak,
fák menetelnek.
Eláll, megered,
ciszternák telnek
lassú csöpögéssel.
És vergődik a kéz:
zaja felett
– villával, késsel
fölvert csöndjén
a porcelánnak
hallani,
topog a menet.
Indulnak megint
és újra állnak.
Cseng: azután
elakad a kés
és villa – köhint
apám. Fogy
lassú vacsorája.
Hüvelykujjam a pulzusán
hallgatózik.
Mosolygunk egymásra.
III
Ismeretlen, s mindinkább ismeretlen
az apámként ismerős pillanat
fesztávolsága-öröklétnyi
a kulcszörgés meg a köhintés közt,
amíg a vidám hang beköszön.
IV
Sorompók jármából
két ácsorgó ökör
leheli búcsúját
hűvös ablakodra.
Az est bennefúl: ég
az éggel a tükör-
fülkédet a sötét
mégis telihordja.
A mélyben villanyos
hal teste tündököl,
reklám és cukorgyár
úszik mosolyogva.
Kirakat-jégtáblák
rádforognak: töröl
a fény éjt, csillagot-
arcod is kioltja.
Hol vagy Apa, hol vagy?
Ölel és összetör
a csend: arcod helyén
magát sokszorozza.
Semmibe lépsz. A híd
egy kötéltáncos vak
iramával repít:
csak a dobok szólnak.
V
A bódék és egymásba nyíló
közök, terek halszagú római
romvárosában pikkelyes-habos
csatornát lép át. Csupasz pultok
redőnyök némult ünnepében
mesén töri fejét; ha Gergő kéri –
megint beszéljen bolondságokat!
„Macska hajózik tepsiben, merő-
kanál az evezője…” Hajcsat hull
a kőre: kerékpárok, s egymást kergető,
hol itt, hol ott fölbukkanó
mosolyok helyén bizseregnek
az üres falak. Ó, lakótelep
százlábú házai! „Egy éjjel
megindulnak mind föl, föl az erdőbe,
reggel a lépcsőházban szarvasok
robognak, róka les be a levél-
szekrény nyilásán.” És pult, redőny
s bódék. Apát sehol nem látom.
VI
Gyűrött ágyból maga kel ki.
Föl-alá jár, megy mezőn át.
Nincs pásztor: csak holdfény, akol
és dicsőségbe fölnyúló fák.
Elácsorog álmaimban.
Ásít néha, almát hámoz.
Lét és nem lét összehajol.
Közeledem már Apához.
VII
Teáscsészén kigyúlt cseresznye-minták
közt teliholdként körmöd vándorol –
e porcelán-táj orgona-bokor
kedélyű fehér felhő ívein tág
mezőkre nyit a nyár: kiváncsi hinták
harang-röpte hoz-visz: nem változol,
csendélet arcod föllobbant csokor,
a tárgyak, fények föltámadni hívnák –
hiányod színültig telik velük:
egy itt a ragyogás, ha semmi süt
didergő valót – soha éltetőbbet –
örömre kényszerít, ha meg nem ölhet,
a lélegzetnyi lét nyer mindenütt –
ha nélküled víg arcod élni törtet.
VIII
Apával a Tejfölös-köz,
lárma, csend és kő-közömbös
hajnal fut; ő jégvirágra
kockasor zenére méláz –
mákillat csendül, roráté,
kölyökre roskad a vén ház:
a pocak íve, s a derűs
erők súlyán görbült háté!
Cimbalommal van kirakva:
sikátor hava andalít –
százesztendős gyermekcsizma
harangszó rakja lábait.
IX
Kívül ne maradjon végül
ami érte kiáltoz,
ami csak általa van.
Akárha percnyi tűz,
hamujából (hihetem-e?)
valami épül –
állhatok már apámhoz,
hiszen visszafele
lépdelek én, így zsugorítom
mintáimat az időbe,
távolodva tőle
s mindinkább vele,
azóta már mindig itthon
járva halszemű házak közt
hóhér-idegenben –
járják, járják veled
a Vérmezőt a rozsdában égő
rózsa-rajok,
tetők, cserepek
derűjében arcoddal néz
a Várban s veled andalog
a lány-fehér torony –
hordom eléd (betonhajók
a kikötőben) Óbudát is,
hordom, hozom a kapu-kilincset,
bolondos gallérod alá
bújtatom a két fiút,
zsebórád hordom,
utolsó inged.
Micsoda titkot
érlelünk mi: hulladék
testek, gyümölcsök? A vértanúk
öröme bennünk: egyre inkább
egymáshoz szorít, ami szétszakított.
X
Küldöm, Apa – este van, este –
ezt a napot, ezt is utánad.
Darab gyermekeink testéből.
Rész a folyamatos halálból.
Megindul velünk üres ágyad.
A Göncöl-szekeret előzi.
Este van, este –
törünk az egyetlen ostyából.
XI
Se szegfű, se szarkaláb.
Megint a kék sivatag:
kiapadni képtelen
tűz zúdul a dallam-hiány
vonagló kertjeire.
E méz-ontó harmóniák
mélyén csoszog a néma sor.
Inget hozok, fekete ruhát.
Két kézzel átkulcsolt papírcsomag –
nyárszagú bőrönd térd-közelben –
vidám csuklón, Sabena szatyor –
malaszttal teljes,
teljes szegfű – –
ritmusa zörget.
Itt vetkőzni vonulnak,
foszlani és fosztani a ruhák!
Vetkőzni testek!
Semmisülni, semmisülni!
Kisebbülni, kisebbíteni:
évmilliók türelmével
fölbontani térnek
e földet –
hogy alászállva, a nem-lét
csönd-poklából nyújtsák
eszméletük kelyhét
a teremtésnek.
XII
Végül csak az eszelős forgást,
gőzölgő ruháit láttam:
inggalér megint s megint
a mosógép ablakában.
Vacogó mosoly szivárog
az aluljáró csempefalán
s kezén
– százszor elégett, százszor
újra égő álmok
salakjában gyönyörű
kényszerrel áldott
test a hajnal –
fölkel ma is apám,
fölkelt megint –
halála századik reggelén.
Körmére légy száll.
A lehetetlen égboltja ég.
A semmi kivirágzott.
Csillag-porondról süllyed
homloka a hűs
fürészporig –
teste: veszendő végvár.
Mindegy a fának
vidám koporsó-e
vagy konok ladik,
bot-e vagy ág –
bomló erőiben a termő szeretet
szemléli magát.
Már az „elgurult napok”
– gyülekezve rég –
nyájként vándorolnak,
vissza, a csorda-pásztorig,
hogy százszor elégett álmok
salakjában holtnak
hihesse magát
ki valót álmodik.
Fölkelt megint. Fölkelt ma is
apám. Akárha sivatag
csobogna –
vele dúdol a szélben
a kerti-kabát.
