Czigány György: Révfalusi rekviem

        I
Révfaluban újra látni foglak,
ha a Biczó-borbély megvillantja
fejed fölött sárga glóriáját –
ha majd fúj a szél, táncol a tányér
a borbélyműhelyek előtt – aztán
vidám cintányér, telik a vödröd
– vaskarú kút, tenyér-súly – s csobog már:
karcsú vízoszlop egyhelyben vágtat:
Révfaluban meg kell látnom téged,
pára dől, uszály a lassú partnak,
ott bajlódsz cipőfűzéssel, kötvén
máslit minden örökkévalóra
töltés tövén, holt Dunán tünődve.

        II
Vonulás, vonulás vak
hosszú sorokban –
mennek, megállanak,
kérdez a szél, a fák
nem felelnek
borzongás fut a porban.
Csontok zörögnek: ágak –
csoszogó internáltak,
fák menetelnek.

Eláll, megered,
ciszternák telnek
lassú csöpögéssel.
És vergődik a kéz:
zaja felett
– villával, késsel
fölvert csöndjén
a porcelánnak
hallani,
topog a menet.

Indulnak megint
és újra állnak.
Cseng: azután
elakad a kés
és villa – köhint
apám. Fogy
lassú vacsorája.
Hüvelykujjam a pulzusán
hallgatózik.

Mosolygunk egymásra.

        III
Ismeretlen, s mindinkább ismeretlen
az apámként ismerős pillanat
fesztávolsága-öröklétnyi
a kulcszörgés meg a köhintés közt,
amíg a vidám hang beköszön.

        IV
Sorompók jármából
két ácsorgó ökör
leheli búcsúját
hűvös ablakodra.

Az est bennefúl: ég
az éggel a tükör-
fülkédet a sötét
mégis telihordja.

A mélyben villanyos
hal teste tündököl,
reklám és cukorgyár
úszik mosolyogva.

Kirakat-jégtáblák
rádforognak: töröl
a fény éjt, csillagot-
arcod is kioltja.

Hol vagy Apa, hol vagy?
Ölel és összetör
a csend: arcod helyén
magát sokszorozza.

Semmibe lépsz. A híd
egy kötéltáncos vak
iramával repít:

csak a dobok szólnak.

        V
A bódék és egymásba nyíló
közök, terek halszagú római
romvárosában pikkelyes-habos
csatornát lép át. Csupasz pultok
redőnyök némult ünnepében
mesén töri fejét; ha Gergő kéri –
megint beszéljen bolondságokat!
„Macska hajózik tepsiben, merő-
kanál az evezője…” Hajcsat hull
a kőre: kerékpárok, s egymást kergető,
hol itt, hol ott fölbukkanó
mosolyok helyén bizseregnek
az üres falak. Ó, lakótelep
százlábú házai! „Egy éjjel
megindulnak mind föl, föl az erdőbe,
reggel a lépcsőházban szarvasok
robognak, róka les be a levél-
szekrény nyilásán.” És pult, redőny
s bódék. Apát sehol nem látom.

        VI
Gyűrött ágyból maga kel ki.
Föl-alá jár, megy mezőn át.
Nincs pásztor: csak holdfény, akol
és dicsőségbe fölnyúló fák.
Elácsorog álmaimban.
Ásít néha, almát hámoz.

Lét és nem lét összehajol.

Közeledem már Apához.

        VII
Teáscsészén kigyúlt cseresznye-minták
közt teliholdként körmöd vándorol –
e porcelán-táj orgona-bokor
kedélyű fehér felhő ívein tág

mezőkre nyit a nyár: kiváncsi hinták
harang-röpte hoz-visz: nem változol,
csendélet arcod föllobbant csokor,
a tárgyak, fények föltámadni hívnák –
hiányod színültig telik velük:
egy itt a ragyogás, ha semmi süt
didergő valót – soha éltetőbbet –

örömre kényszerít, ha meg nem ölhet,
a lélegzetnyi lét nyer mindenütt –
ha nélküled víg arcod élni törtet.

        VIII
Apával a Tejfölös-köz,
lárma, csend és kő-közömbös
hajnal fut; ő jégvirágra
kockasor zenére méláz –
mákillat csendül, roráté,
kölyökre roskad a vén ház:
a pocak íve, s a derűs
erők súlyán görbült háté!
Cimbalommal van kirakva:
sikátor hava andalít –
százesztendős gyermekcsizma
harangszó rakja lábait.

IX
Kívül ne maradjon végül
ami érte kiáltoz,
ami csak általa van.
Akárha percnyi tűz,
hamujából (hihetem-e?)
valami épül –

állhatok már apámhoz,
hiszen visszafele
lépdelek én, így zsugorítom
mintáimat az időbe,
távolodva tőle
s mindinkább vele,
azóta már mindig itthon
járva halszemű házak közt
hóhér-idegenben –

járják, járják veled
a Vérmezőt a rozsdában égő
rózsa-rajok,
tetők, cserepek
derűjében arcoddal néz
a Várban s veled andalog
a lány-fehér torony –
hordom eléd (betonhajók
a kikötőben) Óbudát is,
hordom, hozom a kapu-kilincset,
bolondos gallérod alá
bújtatom a két fiút,
zsebórád hordom,
utolsó inged.
Micsoda titkot
érlelünk mi: hulladék
testek, gyümölcsök? A vértanúk
öröme bennünk: egyre inkább
egymáshoz szorít, ami szétszakított.

        X
Küldöm, Apa – este van, este –
ezt a napot, ezt is utánad.
Darab gyermekeink testéből.
Rész a folyamatos halálból.

Megindul velünk üres ágyad.
A Göncöl-szekeret előzi.
Este van, este –
törünk az egyetlen ostyából.

XI
Se szegfű, se szarkaláb.

Megint a kék sivatag:
kiapadni képtelen
tűz zúdul a dallam-hiány
vonagló kertjeire.

E méz-ontó harmóniák
mélyén csoszog a néma sor.

Inget hozok, fekete ruhát.

Két kézzel átkulcsolt papírcsomag –
nyárszagú bőrönd térd-közelben –
vidám csuklón, Sabena szatyor –
malaszttal teljes,
teljes szegfű – –
ritmusa zörget.

Itt vetkőzni vonulnak,
foszlani és fosztani a ruhák!
Vetkőzni testek!
Semmisülni, semmisülni!
Kisebbülni, kisebbíteni:

évmilliók türelmével
fölbontani térnek
e földet –
hogy alászállva, a nem-lét
csönd-poklából nyújtsák
eszméletük kelyhét
a teremtésnek.

        XII
Végül csak az eszelős forgást,
gőzölgő ruháit láttam:
inggalér megint s megint
a mosógép ablakában.

Vacogó mosoly szivárog
az aluljáró csempefalán
s kezén

– százszor elégett, százszor
újra égő álmok
salakjában gyönyörű
kényszerrel áldott
test a hajnal –

fölkel ma is apám,
fölkelt megint –
halála századik reggelén.

Körmére légy száll.
A lehetetlen égboltja ég.
A semmi kivirágzott.

Csillag-porondról süllyed
homloka a hűs
fürészporig –
teste: veszendő végvár.
Mindegy a fának
vidám koporsó-e
vagy konok ladik,
bot-e vagy ág –
bomló erőiben a termő szeretet
szemléli magát.

Már az „elgurult napok”
– gyülekezve rég –
nyájként vándorolnak,
vissza, a csorda-pásztorig,
hogy százszor elégett álmok
salakjában holtnak
hihesse magát
ki valót álmodik.

Fölkelt megint. Fölkelt ma is
apám. Akárha sivatag
csobogna –
vele dúdol a szélben
 a kerti-kabát. 

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf