Simonyi Imre: A kör
Tündének
Egy napon majd elmúlik az öröm
s csak állunk sápadtan és hallgatag
belül valami fájdalmas körön
hol értelmüket vesztik a szavak.
És nézzük egymást, aztán nem is nézzük,
valami távolira gondolunk;
valami múltra s sehogyan se értjük:
nem volt egymáshoz két igaz szavunk.
Aztán – háttal – elindulva a távolt
kutatjuk, hogy merre lehet kiút?
S mikor hisszük: messzi járunk egymástól
utunk a kör vonalán egybefut.
Én megemelem süvegem mogorván
és mondok valami lényegtelent.
S te riadtan más irányba botorkálsz:
hová nem kell se szív se értelem.
S alkonytájt látod: vándor közeleg
– aki tán tudja erre az irányt –
egy percre úgy véled, hogy ismered,
vagy ismerted, vagy szeretted, vagy fájt.
És tőle kérded: innét merre térjél
mert utad vesztve jársz – boldogtalan –
s maholnap rádsötétedik az éjfél.
– S én nem szólok, csak nézlek szótalan.
Karom lendítem csak belé a tájba
leírván egy végzetes kör ívét:
hová időtlenül vagyunk bezárva.
– S te arra gondolsz: milyen semmiség!
Hát ennyi csak? Néhány lépés csupán
és már kívül is leszel a körön.
– Két karom mellemen keresztbe fonván
és arcomon csinált, derűs közöny:
én már tudom nincs innét mód kitörnöm,
e bús körben járunk már mindörökre,
maradunk mi egymás számára börtön:
egymást óva és egymást börtönözve.
A dzsungelre emlékszel megremegve,
mint ketrecén a fogoly nőstényállat:
őrült félelem ver tanyát szemedbe,
és gúny és vád és vágy is és utálat.
S újból rohansz (lépést tovább nem érve)
valami vélt szabadulás felé.
S nem jutsz tovább csak a kör peremére
s hozzámig – ki állok a közepén.
S csak nézzük egymást aztán nem is nézzük
valami távolira gondolunk
valami múltra – s sehogyan se értjük:
mást dobbant szívünk, mást mondott szavunk.
