Sántha György: Androméda
forradalmas, messze ködlő,
kit végtelen idők óta
költ a mágneslelkű Költő,
s tüzes eszmeostorával
kerget fergeteges űrbe –
nézz le harccal és halállal
vergődő vándor Földünkre;
nézz fekete nyomorára,
mely tengert lázít, voníttat…
Vagy csak messziről csodálva
csábító-szép minden csillag
és közös a gyász, a bánat,
mely ott is szól a szívetvérzőn:
szakadttorkú csalogánynak
dala – a testvériségről?
Itt a gazdag már megkövült
s a szegény úgy várja jussát,
mint a kínban-vágyban őszült
Krisztusát, vagy Perseusát.
Még szemben áll korcs Zápolyák
és rongyosak regimentje:
és zúg a Sorsszél szaporán,
vadul neki-nekilengve.
Füstölgünk keserű gondba,
unott-hideg a holdösvény;
ködben, sárban, vérben forrva,
új formákért küzd száz örvény.
Mindenség ezer halállal,
születéssel vemhes méhe
vedd széthulló, szép hazánkat
új vonzásod szent körébe,
vezesd csillagodnak útján
a fénycsóvás, kuruc vezért,
hogy vértanúk dalát fújván,
hulljon Isten lába elé,
sárkányölő bátorságot
iktatva szikkadt velőnkkel…
Új izmokat, igazságot
a rebellis jövendőben!
