Oláh Gábor: Fölfeszített nemzet
Lelkem vállaira övezvén:
Fölfeszíttetem most magamat
Elárult nemzetem keresztjén.
Minden csapás testemre szálljon,
Minden szög véres szívem fúrja,
Haljak meg minden nap leszálltán,
Támadjak minden reggel újra.
Minden szégyen, minden gyalázat
Ecetje torkom s lelkem ölje,
Szaggassa májam víg tempóban
Az álnokság vas csőrű ölyve.
Óh, mert nem voltam hű eléggé
Nagy nemzetem tűnt idejéhez,
Nem véreztem eléggé, látván
Bús fajomat: mily szörnyen vérez.
Nem éltem át minden tusáját,
Nem adtam érte minden órám,
Magam kedvére dalolgattam
Az ő halálos dáridóján.
Mintha leszakadt ága volnék
A fejszére megítélt fának:
Bennem a rá csapódó, durva
Fájdalmak szinte bízva fájnak.
Megásott sírja, koporsója:
Mintha csak tragikus tárgy lenne,
Mintha jelenem és jövendőm
Nem halottan feküdne benne.
Szegény magyar! Ha legimádóbb
Fiad is ily mostoha hozzád,
Mit várj azoktól, kik lelkedre,
Testedre most vetik a kockát?
Meghalsz, mert nincs egy hű, igaz szív,
Ki megváltásod díja volna;
Meghalsz, mer minden akarat, vágy
Az önzés ormát ostromolja.
Szomorúságunk gyász palástját
Lelkünk vállaira övezvén:
Feszíttessük fel mind magunkat
Elárult nemeztünk keresztjén.
1919. január
