Toldalaghy Pál: Láz

A sárga kancsó árnya szőkén
nyúlik az asztal abroszán.
Hogy most rádnéztem, láttam meg, hogy
sovány vagy, tán beteg s sovány.
Csuklód hegyes, mint gyermekeknek
csuklója serdülőben s oly
ernyedten fészkel lágy kezedben
a csésze, míg teát iszol.

Lassan kortyolsz. Az ablak párás
üvegén kék hegyoldalak
idoma tetszik át. A felhő
berzenkedőn szalad, szalad
s a hegyvidék vadóc kutyái
csaholva nyargalnak hideg
ösvényein a télidőnek -
S lehunynád nagy szemeidet!

Pislogsz, mint ki nem tudja nézni
a virgonc, napos tájakat,
mint ébredő, kinek szemében
homokszerű álom maradt.
Szemhéjjaidban éles sajgás
ver mozgolódó gyökeret -
S ugy érzed, mintha lágy fövényen,
kövér és sűrű fenyvesek

között szaladnál pőre talppal,
s a mesgye hintál, imbolyog
s kis, nyűgös macskáid követnek,
nyivákoló, kis lábnyomok...
A láz befonja gyönge tested
édes birokban, könnyedén
s előtted lassan összefolynak
hőmérő, arc és lámpafény!..