Tornai József: Sör, pálinka, csók...

Sör, pálinka, csók,
és nem tudtam, hogy a hajad
vagy az éjszaka feketébb,
és újra ittunk, újra csókok,
suttogások, hosszú ujjaid a térdemen,
hogy vérlökéseid az ölemig szökjenek,

s megint elcsodálkoztunk,
hogy lelkünk ugyanolyan gyógyíthatatlanul
gyermeki, természet-szomjazó,
és nem tűr semmi törvényt csak a tiszta
lobogást földi és égi üdvözülésekért,

nem tudtam, hogy szépséged
vagy bújtogató szerelmed a mélyebb
örvény, mely asztallal, székekkel
együtt forgat-forgat az éjszakázó
ivó hangzavarában;

dobáltak hátukon
au összeolvadás vágtató órái;
sör, pálinka és csók, és csók,
a száj, a nyelv, az arc, a nyak
ízeinek utolsó, fájdalmas harmatcsöppjéig,

mert mindent- elsodró lett
az önmagunkat széttépő vágy, hogy a másik
kétszeresen is létezhessen,
többszörös személyével gyűjthessen-
tékozolhasson a húsunkból és szellemünkből
gyúrt külön égitesten;

a vágy, hogy tökéletesen és menthetetlenül
elveszhessünk abban a tengerben, melyben
már fuldokoltunk, és burkainkból
kihasadva megmutathassuk egymásnak az ismeretlent,
akik vagyunk és leszünk,

akárhányszor és akárkivel
olyan csókokká robbanunk, mint
azon a májusi éjszakán:
halántékod a tenyerembe bukott,
és a szánk lángolva táncolt hajad gyűrűiben.