Illyés Gyula: A szomszédleány
Egy fiatal parasztleány a kedvesem, mit tagadjam,
Hátán hátrakötött kendőben lép el ablakom előtt,
hordja a vizet
S rám nevet együgyűn, mint ez a téli nap,
Dió-szemében ökreim bizalma,
Barna, szelíd arca maga a föld, szülőföldem derűs
folyóival.
Ő tetszik nékem, néki tetszem én,
Estelente elüldögélünk az istálló küszöbén,
Fecseg, rám-rámnéz, fürkészi arcom, én hallgatok,
Mit is mondhatnék néki a hánytorgó hegyekről, melyeket
megjártam.
Pislog, karomba hajlik, bárányfogai közt jóízűn ropog a
nyers sárgarépa.
Hallgatok hát, hallgatom s hallgatom hogy süllyed
Bennem egy vidék, lebuknak a tornyok, serceg, kihúny
a gőg,
Mit is akartam én, mit míveltem, amit elmondhatnék
Világosan mint a patak, érthetően mint a kasza suhogása,
Hallgatok, köröttem átmelegszik a csend.
Szerencse, hogy kemény legény vagyok mégis,
megpörgetem a kút kerekét,
Hányom az almot, elbirkózok a béresekkel, Anna húg
kacagása
Itatja izmaim, fehér szoknyájával megtörli homlokom,
Leheletétől kivirágzik álmomban egy kert,
Míg friss mellein fejem elpihen, mint egy állat.