Sajó Sándor: Vörösmarty szelleméhez
Zengj nekem dalt, hangok nagy tanárja,
Fáj a szívem, – húzd rá vén cigány!
Hömpölyögjön hangjaidnak árja
A magyar sors a bánat lakziján, –
Jajduljon be zúgva-búgva, zengve
Bús haragtól szilajult szivembe!
Húzd, – ki tudja, kinek húzhatod majd,
Ha, kik élünk, mink is elfogyunk…
Húzd, – sirasd el szivünkről a sok bajt,
Mert nekünk már sírni sincs jogunk;
Meggyávultan sír szélére hullton
Andalogjunk legalább a multon.
Ős időknek álmait regéld el,
Ó, ott szép még ember és világ:
Fölrobognak hadvész-ülte képpel
Diadalmas büszke daliák,
S biztatón ül győztes nap sugára
Hazaszerző Árpád párducára.
Zord harcok közt, hajnalfényt sugárzón,
Szőke fürtű Hajna képe leng;
Liget-esti panaszos madárszón
Édes búval titkolt vágy mereng;
Rózsa nyílik hajnal bíborában,
Liliom hull Vérte vadonában…
– Dalaidnak orgonás zenéjén
Halk szellő és száguldó vihar
Gyötrött szived hangjait cserélvén
Sírva nyögdel s harsogón rivall, –
S mi – merengünk, ringatózva árján,
A magyar nyelv bűvölő csodáján.
Állsz az ormon: onnan zeng az ének
Bút, szerelmet, harcot és hazát,
A kifáradt s megcsüggedt reménynek
Fölriasztja mélységek szavát,
S már reményt is bús bilincsbe verve
Száll a Szózat fenséges keserve.
– Ó, e földön egy a gyász s a nemzet,
Két ikerszál, egy tőről fakadt;
Ez virraszt itt, tört kupája mellett,
Sorvadozva átoksúly alatt,
És a költő lángborának gyöngye
Árván hull a bús magyar göröngyre.
Irt dalolni néped száz sebére
Jó mulatság, férfimunka volt;
De vihar jött és a magyar égre
Dúlt felhők közt sápadt rá a hold,
S följajdult a hit kétségbeesése:
Odalett a magyarság vetése…
– Költő! mintha most sírnád zokogva
Nemzetednek ádáz végzetét
S mint fajodnak búval átkozottja
Minden kínját százszor érzenéd:
Ugy kesergünk most a szennyes árban, –
Háború volt ujra a világban.
Megindult az ősi föld alattunk
És gurultak hantok és kövek;
Isten is, kit hitlen megtagadtunk,
Bánatában ősz lett és öreg;
Nincs visszhang a jajveszékelésre:
Odalett egy ezredév vetése!
– Van-e láng még zengő fájdalomban?
Szívet gyujtson dermedt ég alatt,
S mindenütt, hol magyar sírhalom van,
Porló hősök mind mozduljanak
És az égre csontkezükkel írják
Prometheüsz halhatatlan kínját!
Jöjj költő, – s bár könnyeid fakadtán, –
Nézd e szörnyű földi látomást,
És dörömbölj az ég boltozatján,
Ugy kérd Istent, tegyen vallomást:
Lesz-e még e bús világon ünnep,
Ébredése alvó nemzetünknek?
Ó, ha lesz még s tán szebb útra lendül
Ez a véres, fáradt földgolyó:
Uj dal gyúljon zordonult szivedbül,
Jobb jövőbe hittel lángoló,
S a magyar sors örökölt bújába
Csorduljon meg az öröm kupája!
Akkor én is, árnyékodban ülve,
Míg a multak búját ringatom,
Ott mögötted, ujjá lelkesülve,
Dalba kezdek ama szent napon, –
S míg szemünkbe édes könny szivárog:
Együtt húzzuk – boldog vén cigányok…
