Sajó Sándor: Vörösmarty szelleméhez


Zengj nekem dalt, hangok nagy tanárja,
Fáj a szívem, – húzd rá vén cigány!
Hömpölyögjön hangjaidnak árja
A magyar sors a bánat lakziján, –
Jajduljon be zúgva-búgva, zengve
Bús haragtól szilajult szivembe!

Húzd, – ki tudja, kinek húzhatod majd,
Ha, kik élünk, mink is elfogyunk…
Húzd, – sirasd el szivünkről a sok bajt,
Mert nekünk már sírni sincs jogunk;
Meggyávultan sír szélére hullton
Andalogjunk legalább a multon.

Ős időknek álmait regéld el,
Ó, ott szép még ember és világ:
Fölrobognak hadvész-ülte képpel
Diadalmas büszke daliák,
S biztatón ül győztes nap sugára
Hazaszerző Árpád párducára.

Zord harcok közt, hajnalfényt sugárzón,
Szőke fürtű Hajna képe leng;
Liget-esti panaszos madárszón
Édes búval titkolt vágy mereng;
Rózsa nyílik hajnal bíborában,
Liliom hull Vérte vadonában…

– Dalaidnak orgonás zenéjén
Halk szellő és száguldó vihar
Gyötrött szived hangjait cserélvén
Sírva nyögdel s harsogón rivall, –
S mi – merengünk, ringatózva árján,
A magyar nyelv bűvölő csodáján.

Állsz az ormon: onnan zeng az ének
Bút, szerelmet, harcot és hazát,
A kifáradt s megcsüggedt reménynek
Fölriasztja mélységek szavát,
S már reményt is bús bilincsbe verve
Száll a Szózat fenséges keserve.

– Ó, e földön egy a gyász s a nemzet,
Két ikerszál, egy tőről fakadt;
Ez virraszt itt, tört kupája mellett,
Sorvadozva átoksúly alatt,
És a költő lángborának gyöngye
Árván hull a bús magyar göröngyre.

Irt dalolni néped száz sebére
Jó mulatság, férfimunka volt;
De vihar jött és a magyar égre
Dúlt felhők közt sápadt rá a hold,
S följajdult a hit kétségbeesése:
Odalett a magyarság vetése…
– Költő! mintha most sírnád zokogva
Nemzetednek ádáz végzetét
S mint fajodnak búval átkozottja
Minden kínját százszor érzenéd:
Ugy kesergünk most a szennyes árban, –
Háború volt ujra a világban.

Megindult az ősi föld alattunk
És gurultak hantok és kövek;
Isten is, kit hitlen megtagadtunk,
Bánatában ősz lett és öreg;
Nincs visszhang a jajveszékelésre:
Odalett egy ezredév vetése!

– Van-e láng még zengő fájdalomban?
Szívet gyujtson dermedt ég alatt,
S mindenütt, hol magyar sírhalom van,
Porló hősök mind mozduljanak
És az égre csontkezükkel írják
Prometheüsz halhatatlan kínját!

Jöjj költő, – s bár könnyeid fakadtán, –
Nézd e szörnyű földi látomást,
És dörömbölj az ég boltozatján,
Ugy kérd Istent, tegyen vallomást:
Lesz-e még e bús világon ünnep,
Ébredése alvó nemzetünknek?

Ó, ha lesz még s tán szebb útra lendül
Ez a véres, fáradt földgolyó:
Uj dal gyúljon zordonult szivedbül,
Jobb jövőbe hittel lángoló,
S a magyar sors örökölt bújába
Csorduljon meg az öröm kupája!

Akkor én is, árnyékodban ülve,
Míg a multak búját ringatom,
Ott mögötted, ujjá lelkesülve,
Dalba kezdek ama szent napon, –
S míg szemünkbe édes könny szivárog:
Együtt húzzuk – boldog vén cigányok… 

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf