Vas István: Ének a félelemről
Alig nyílik virág az almafa hegyén,
Későn jött a kikelet.
Felhőkön át alig süt az arany évszak,
Vadvizek áradnak, idelehel Észak,
Fáznak az új levelek.
Gyümölcsből, búzából idén se lesz bőven,
Benne járunk a hét sovány esztendőben –
Talán hét se lesz elég.
Vadvizek áradnak, seregek dobognak,
Föld és ember érzi a csillagzatoknak
Rosszhatalmú delejét.
Csak félni nem félek. Már nem is szégyellem.
Hánykódó rettegés nappalom, éjjelem –
Vonulnak a katonák.
Lidérc-álom kínál kígyó-kosarából:
Esélyek villanak – börtön, munkatábor
Tekergeti iszonyát.
Zokog, vacog, fél a tavaszi természet,
Nem készíti ágyát gyönyörű termésnek
E sátáni vetésen.
Lesz még jó sugárzás, lesz, hogy újra örül?
Hány fog visszatérni a mieink közül
Helytállni a sötétben?
Eső zuhog. Ágyúk, lovak és katonák
Vonulnak kifelé a Kárpátokon át –
Bár félni ne félnének!
Föld, víz, ég, siratja őket minden elem.
Szívemre, agyamra zuhog a félelem,
S pusztulnak a vetések.
1942.
