Erdélyi József: Fedezékek
a harmadik emeleten;
késő éjjel, mikor a város alszik
s az ég sötét még keleten,
írogathatok lámpám mellett,
ily áldott csendben csendesen;
nem zavar gondolataimban,
nem akaszt senki, semmi sem.
Jó fedezék volt az is, ott, künn,
a Zbrucs felett; volt asztalom,
asztalomon kisorosz szőttes;
kívül maradt az unalom:
tűzhelyem, lámpám, tintám, tollam,
írópapírom, könyveim;
gránát ha robbant a közelben, –
mi tagadás? – meghalt a rím.
De a helyt jól választottam;
szántott ahol már a halál,
oda már aligha lép többet,
oda már aligha talál;
egy macska be-belesett hozzám,
fedezékem kis ablakán, –
talált az elhagyott házakban
egeret és megélt magán.
Hívogattam hazai szóval:
cicuskám! cicc! de elszaladt;
akadt volna pedig számára
vacsorámból egy-két falat, –
szemében idegen, ellenség,
nem voltam falusi legény;
mégsem ő volt, mégsem az állat, –
az ember: én voltam szegény.
Jó lett volna a tűzhely mellett
hallgatnom a dorombolást;
jobb mint odakünn néha-néha
robbanást, puskaropogást;
otthonná tette volna durva,
földalatti lakásomat;
hiába hívtam: cicc! cicukám! –
megijedt tőlem s elszaladt.
Simogattam volna gerincén
a szikrázó fekete szőrt…
Rég volt; hány éve? – Olvassuk csak:
ötvenkét évvel ezelőtt;
hány ember nem élt annyit s én még
élek hetvennégy évesen,
ha betegen is; de nem reszket, –
verseket ír még jobb kezem.
Volna bár puskám az írószer:
agyonlőném a háborút,
ha tudnám azzal… Bármilyen volt,
messzéről, megszépült a múlt;
regény, költemény lesz belőle,
szép álom s betölti az éjt,
melyben ez az emeleti szoba
egy eleddig még rám nem ontott,
rám nem szakasztott fedezék…
