B. Palotai Boris: Beszélgetés fiammal
most már hiába… ne sírj
más nem kell, csak ez?
De ez nem jön vissza
egészen biztosan…
Hogy hova repült?
A madarakhoz, vagy a többi
luftballonhoz, vagy egyenesen
a kék felhőkbe…
Te látod? Azt mondod
ott himbál egész magasan
s már csak olyan picike
mint egy bimbó…
s te úgy szeretnéd elérni!
jó kis fiú leszel mindig
csak hozzam le neked
te szereted a luftballont,
s luftballon a tied volt
épp mondani akartál
valamit, szólni hozzá
mikor elszállt.
Igen, én is elfelejtettem
elmondani valamit
valakinek
mikor elszállt
s azért olyan nehéz az utam
látod kis fiam
nincs aki elvisz
felvisz kézenfogva
az égig.
Ereszd le a kezed
már idegen a mozdulat
és céltalan a szó,
a hang üres
már köztünk van
a villanydrót
a levegő
az idő emeletei
az elvesztés gyásza itt lebeg
itt maradunk, befejezetlen
mozdulattal
hívó szóval
mely még meleg a sírástól,
a remegéssel, hogy mi lesz vele
mi lesz velünk
akik leengedjük a kezünket
mint tört szárnyakat.
Hogy Te ezt nem érted
beszéljek másról
és hozzam mégis vissza
a luftballont
a szép piros luftballont
hisz úgyis azt ígérem mindig
hogy a csillagokat is lehozom
Igen… a csillagokat összegereblyézném
az ezüst holdat is elkérném Neked
szétszedem a Göncöl szekér rúdját
és mindent, amit akarsz
de a luftballon oly messze van
messzebb mint az ég
mindennél messzebb
mert itt volt köztünk
és hiába tartottuk erősen
magasra repült
mint a madár
magasabbra mint a lélek – –
fogd a kezemet kisfiam
álljunk együtt a sötétben
sírassuk azt ami elszállt
luftballont, szerelmet, hitet
békét
és próbáljunk –
a csillagokkal játszani!