Ányos Pál: A titkos Polyxena
Imé Polyxena fogja kezeidet!
Hideg ugyan minden tagja árnyékomnak,
De ég most is tüze hajlandóságomnak.
Meg ne rémülj, kérlek, halavány képemtől,
Mert a sír megfosztott minden szépségemtől,
Mély két szemeimet kékség borította,
A halál hamuvá s porrá fordította.
Két rózsát képeztél függni bús orcámon,
S vérpatak látszatott hömpölyögni számon,
De már rózsáimnak elhervadt szépsége,
Mint melyet a napnak éget hevessége.
Kiszáradt a patak, megszűnt a forrása,
Sőt helyét se tudnád, merre volt folyása!
Gesztenyeszín hajam lehullott fejemről,
Elenyészett fejér gyengeség képemről.
Lásd, mint megváltozhat egy kinyíló virág,
Mégis bálványozva imádja a világ;
Mindentől megfosztott a halál törvénye,
Elfonnyasztott mindent a sírnak örvénye.
Egyedül szívemnek maradt meg épsége,
Mert erre nem terjed halál tehetsége,
Ezért az éjjelnek sötét homályában,
Midőn minden állat szunnyadozz álmában,
Felkeltem koporsóm híves rejtekéből,
Gyulladván szívemnek esküdt szerelmétől,
Tehozzád sietnek elbágyadt lábaim
S most téged ölelnek testetlen karjaim!
Neved napját hozza jövő világosság,
Ah! töltse szívedet érzékeny vigasság,
Én mást nem adhatok mostani sorsomban,
Mert nincs tehetségem setét koporsómban,
Hanem ezer áldást hintek életedre,
Nézzen kegyelmesen az ég személyedre,
Ha pedig elvégzed pályafutásodat,
Isten angyalival töltsd boldogságodat!
De kérlek, rólam is néha emlékezzél,
Szent imádságid közt el ne feldkezzél,
S ezzel is bizonyítsd régi hívségedet,
Hogy lelkemnek nyújtod szent segítségedet.
Már eltelt az órám, már nem múlathatok,
Ah! mért szünet nélkül veled nem lakhatok?
Te élj! hogy sirassál! Én, noha rothadok,
Olvasd hamvaimon, hogy híved maradok.