Szabó Lőrinc: Sziv az örvény
úgy csábít és úgy ringat, zaklatott
éjek és gyötrelmes napok
érájában és egünk a kétes
remény ruházza, oly jó a beszédes
kis jel messziről: „Várlak”, „Itt vagyok”,
s „Szeretsz?”, „Szeretlek!”, s a halk mosolyok
s a kéz fogás, a mindig többre éhes,
s az összehívás, s aztán, ha lehet,
az első csók, s a többi s a szivek
csendje, melyben a hazaérkezett
lélek megpihen s mindig közelebb
simúl, és végül az észre se vett
álom, mely ébren egymásba temet.
