Illyés Gyula: Szöllöhegyen
a táj arcára enyhülést varázsol,
megszelidítve a domb vonalát
kibontja egy tűnt éden mosolyát
s a kerek holddal, mintha a völgy-mélyből
halott anyánk nagy szívét emelné föl
s amilyen keserűvolt az elébb,
már olyan édes az emberiség,
meddig elérzek körben a lapályon,
ülve e régi, tiszta Araráton –
Keres az ország, morcos mostohám,
de mi baj érhet engem Ozorán?
és Fürgeden és Gyánton, a pusztákon?
mely óceánom volt, szigetvilágom.
„No egy pohárral még, édes öcsém…”
S a falu ott lent egy csapat tehén,
egy csorda-béke, ahogy sornyi háza
belefekszik az éj istállójába.