Gyulai Pál: Szüreten
Hallgatunk, pedig fogy a bor,
És sohajtunk, mint körűltünk
A süvöltő őszi szél;
Jól illik, hogy ide űltünk,
Hull reánk a falevél.
Hajdanában nem így volt ez,
Hűn megmondja, bárkit kérdezz:
Pezsgett a szív, szólott a hegy,
Milyen vígan, milyen nagyot!
A hegy hallgat, a szív szenved,
A lőpor meg elfogyott.
Komoran ül a vén gazda,
Nincs már többé vidám napja.
Rajta még a régi mente,
Régi kedve nincs sehol,
Ajkán egy-egy teremtette,
De sem tréfa, sem mosoly.
Rá-ráhúzzák a cigányok,
De a tánchoz senki sem fog.
Elindulnak, tovább lépnek,
Elhal a hang szomoran;
Ifjusága a vidéknek –
Hol és hol nem – oda van.
Fa alatt, a dombok alján,
Ül, mereng egy fiatal lyány.
Szeméből könnyet törűl ki,
Már rég menyasszony szegény,
De sirját sem tudja senki,
Hol nyugszik a vőlegény.
Az unalom egymáshoz űz,
Leülünk, hol lobog a tűz,
És beszélünk a multakról,
a szó gyakran megreked…
Lelkünk hosszan el-elgonol
És felszítjuk a tüzet.
Köd a völgyben, éj a bércen,
Már a tűz is alvófélben.
Halvány hold és sötét árnyak
A felhők közt oda fenn…
A halottak fel-feljárnak,
Sok a sír a völgyeken.
1851.
