Áprily Lajos: Az arany-mosó balladája
aranykincsem patak-soron
és mindig volt arany-porom.
Mindennap megcsodált a nap,
mert látta, dúsan érkezem,
szikrázik mind a két kezem.
S egy lányt küldött a szürkület
s szólt: Mennyi csillogó arany –
hogy megszőkítné szép hajam!
És sírtak künn az őszi fák:
Aranyporozd be bánatunk,
úgy pompásabban halhatunk.
S futárt küldött a téli nap:
Arany-nábob, ma küldj sokat,
köd kússza már a csúcsokat.
Lány elhagyott, lomb elfagyott,
a nap nem küldött sugarat.
Kincsemből semmisem maradt.
A tavasszal jött egy csöpp bogár:
Arany-király, egy porszemet,
megaranyozni testemet.
Arany-halacska penderült
s kért: Vízeséses vad helyen
elhullattam egy pikkelyem.
Sírokról jött egy sárga méh
és szólt a zümmögő zene:
A liliomnak kellene.
És hárman szóltak: Nem felelsz?
Mondd meg, hová lett annyi kincs?
S én szánva mondtam: Annyi sincs.
És sírva mondtam: Semmi sincs.
