Rakovszky József: Meghalnék
talán mert nagyon szeretnélek.
Nem vágynék többre a szívednél,
és zengne rólad annyi ének.
Zsoltárba fonnék annyi szépet,
s babérként tenném homlokodra.
Magammal vinném drága lényed
a messze, titkos csillagokba.
Meghalnék érted, hogyha volnál,
és földi kín többé nem ölne,
de két szemednek drága gyöngye
mint üdvösségem tündökölne.
Talán megvagy, miképpen én is
bús messzeségben, elhagyottan
az ismeretlenség ködében,
ahol csak könnyünk hull titokban.
Talán egymás nélkül múltunk el,
s könnyekkel hiába áldozunk.
Mit ér a lét, mit ér szerelmünk,
hogyha sohasem találkozunk?
Budapest, 1949. VI. 23.
