Oláh Gábor: Sirató
Hadd emelem föl, nemzetem, a sárból,
S melyet mindenki összerugdosott:
Hadd mossam le könnyemmel homlokod;
Nem halhatsz meg, bár dőlt házad felett
A rút halál kuvik madárja már szól.
Mindig mások bűnével megrakott,
Roskadozó vándora két világnak,
Óh, hadd kiáltsam el erényedet:
A másokért elvérző szeretet
Tűzött bús homlokodra csillagot,
Melyet a vak titánok meg se látnak.
Égbe kiált kínodnak oszlopa,
Mint a világűr éjelébe vert fény.
Hallgass meg bennünket, ős Irgalom!
Ki felgyújtottál egy új hajnalon:
Ne lobbants most ki, mint ránk fújt Soha!
Ne hunyj szemet únt néped letepertén!
Hajoljatok sorsunkra, csillagok,
S zúgjátok el a határtalanságnak,
Hogy a magyar keresztre szegezett
Kínnal kiáltja a konok eget!
Hogy teste vértől és könnytől ragyog,
Míg rá hóhérok vérbetűket vágnak.
Áradj meg, szőke folyam, s hátadat
Emeld föl a Kárpátok homlokáig,
Borítsd tengerbe ezt a színpadot,
Hol bús tragédiánk levágtatott,
Ne jajgassunk tovább a Hold alatt,
Hol hétszer tört szívünk vérrel virágzik.
1918. november
