Jékely Zoltán: Egy kivándorló után
És e hazát már látni nem is fogod,
Hadd búcsúzkodjam így tetőled,
S hadd, hogy utad lebegőn kövessem.
Mint repülőgép, mely sebesen futó
Hosszú hajókat messzire elkísér,
Úgy száll a lelkem most utánad,
Isteni lány, Budapest virága!
Visszatekintőn látlak a nagy hajón,
Hosszú hajad mind arcod előtt lebeg,
Úgy, mintha gyászodat takarva,
Nedvesedő szemedet törölné…
Mert nem a tengert és nem a szirteket
Látod a mélyben, nem vizet és halat,
De régi tornyok képe reszket
S drága siré, a vizek futásán.
Mit súg a lelked, ott a hajó fokán,
Erről a honról, mely a világra szült,
ÁM meg nem tarta önmagának,
Isteni kincs, te vizekbe eresztett!
Látod-e múltját, szörnyű keserveit,
Látod-e testén száz csatavert sebét,
Melyek tudtával megbocsátasz,
S szólsz, magyarul: „ne ítélj, ne vádolj”?...
Vagy megbocsátás nincs a szívedbe, nincs
Engedelem, csak iszonyú fájdalom,
Hogy így vetett ki önmagából
Vén Európa s a durva törvény. –
