Döbrentei Kornél: Don Quijoték temetője

Döglött az a vidék, amely a Don Quijoték temetője,
döglött az a vidék, ahol a lehetetlent már
kihívni nem érdemes, a késztetésre nincs
Teremtésen túli sejtelem, döglött az a vidék,
ahol a lényeg-horzsoló létezés a hibbanatig
önfeledtek eredendő jussa s fölérni
a foghatatlant néhány öngyönyörtől túlajzott,
magányát a csömörig masszírozó lángelme
játszadozása csupán – ó, a beavatottság
kétes kegyelme! –; döglött az a vidék, ahol nem
párbajra késztető tengerhiány minden szélmalom,
ahol vitorlákból szabnak érdes kényszerzubbonyt
csillapítani a messzeséget – tagadd a szelet,
igazolt a pangás! – döglött az a vidék, ahol
csíra-élénk hagyomány: a csecsemők fáradtan
buknak a világra, elnyűtté élemednek
valami kinőhetetlen, roppant tehertől,
döglött az a vidék, ahol vakondtúrásra építnek
kilátót, andalító grádicsut, hogy feledjük:
elpocsékolt nemzedékekből kreált az egynyári
fundamentum s e kevélyen sekély csillaglesről
nézzük, a szemétdombod ormai fölött mint húz el
lomha múlással a szemhatár, míg dinamikus
mementót lép a vasbocskoros láb a holdutazás
porába; döglött az a vidék, ahol a kovakőben
a szárnyrepeső főnixmadarat látni nem szabad,
mert hamujában sült pogácsa reményszegény,
hogy a mesebéli vándortúrához felnőhessenek
a legkisebb fiak, előttük viseltes
délibábként lebeg a hamis hepiend,
s telepített sárkányok sorjáznak az ösvény mentén,
a valóság reklámhordozói, torkukból
hétágra burjánzik föl a tűz, körbefonja
a lándzsákra tűzött Szent György fejeket:
szunnyadatlan stoplámpaként meghőköltetnék
a virradást tagadó éjt, mert ellenünkre
mind sötétebbé gerjeszti magát; döglött az a
vidék, ahol lesántítják a sorsot, vágtába
kényszeríteni, istenigazából meghajszolni
nem lehet, csak botorkálni rozzant Rosinantén
a poshadttá taktikázott pillanatig, csak
eleve elrendelésnek gőgölni föl a bágyadt
belenyugvást – így héroszibb a hullás? –, csak szorgos
sunyisággal vegetálni végig, a fölemelkedés
esélye el miként átvereztetik, döglött
az a vidék, mely a Don Quijoték temetője –

Minden fejfa célkereszt s az Isten homlokára néz,
hol dörrenő rianások, világűr-huzatos
barázdák hasadnak, bestia-éhű mélységük
bezabálja eszmélkedést kihordó porhüvelyünk,
kiokádja emészthetetlen halálunk – ó, a
törpeségünk gigantikus! – de megsoványodik
a szenvedés, mint napsugár-kalodában az
ábrándjait fölélő jég s az ígéret hízik
ismét, bár a saját szívünket nem tudjuk elhibázni,
kiteljesedik veszteglésünk az önáltatásban,
hogy a glóriakörbe robbanó találat
átmeneti remeklés csupán s a rögökké
csomósodó vér mint kitartón növekvő mítoszdarab
feltámadási sziklává nagyul s elgördíthető
harmadnapon, dübörögve hengerül tova és
tántorogni kezd a Kárpátokra lerogyó menny
alatt, ahol a fény fonákja szurtos kátránypapír,
történelmi angyalbőr arccal a földbe kapartakon,
gördültében legázolja alkalomhiányos
harsonáink: tölcsérünk ártere fölé aranyfüstből
selyem, a meddő diadal bűvészkendője borul
s míg dúl a csalárd varázslás, kínlódásos
ütemtévesztéssel bugyborog
a nyálzás, táperejű, mert makacs vadszőlő
kacsokat sarjaszt a folytonérő bánat
s hervadhatatlan megkapaszkodik a Pannon siratófalon.


Döglött ez a vidék, Don Quijoték temetője;
lét-mímelő, szomorú gesztus, ahogy az
ellehetetlenített álmodozástól csökötten
magukra húzzák az anyaföldet, áramoljon
át felettük a bizakvásba hajszolt zsendülés,
gyökérzetek csontokból, tört kopjáktól hemzsegő
hálói közt tétován navigáló földalattjárók,
egyetlen irdatlan, idült zátony a tengerük,
napraforgó-periszkópon át látják odafönti
anonim madárijesztőnek megszerkesztett
önmaguk, mint készül éterivé idegenített
életük vérbőn brutális karikatúrája,
miként feszíttetik fájdalmat eleven szülő
idegrendszerük a keresztté szigorított
favázra, föl miként húroztatik a riasztó
bálvány, rongyaiba alá merülten regnál,
köztes hajnal zengeti majd talányosan.

S a kék moszatos égbolt alatt Dulcinea,
elérhetetlen közelségben, mint tökélyt
tobzódtató, kamaszkori vágykép, vagy obszcén
ábránd közérdekű vizeldefalon, teste
odú-meghitt illatába burkolózik állig,
kontya megkísértő delej-gomolyát általveri
lángbelű sugár, örökölhetetlen dárda
s a bűnbánó alázat megdicsőülve tenyész
háta lágy televényén, feledve férfiakaratok
féktelen, körmös ekéit, Dulcinea
remegő, kancai orrlikakkal böjtöli
sarkantyúk gyönyörbe roskasztó jöttét, azúröböl
a szeme, türkiz örvényeket kavarogtat
s koncentrikus körökben izzik át az időn,
benne, akár mókuskerékben, végérvényes
hegymenetre ítélve gyalogol az Isten,
önmagasáig el nem ér; Dulcinea
járomvágyó vállán pillelibegéssel kőszáli
sas uralg súlyosan; legendásított Napmadár,
karma közt vergődve emelkedik fénnyé a lélek,
míg a jussuktól megnyomorított fegyverhordozók
jajveszékelő taligákon napszámban kubikolják
a kudarcot, két forduló közt beharapott
szájuk vérapályos csíkjában másoktól
eldobott csikként hamuhodik az életük.

Döglött vidék ez, Don Quijoték temetője.    

szozattv


szozat a tiszta hang Rátkai 11 21 23 56 os eganivanpalmeghivo 2019SZENTKORONADELUTANOK újpogányság szalonna alap 1 VIIKerecsen Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf