Tóth Gyula: Velem csalta meg

A k. betűs jelzővel is kezdhetném,
vagy főnévvé is emelkedhetne,
egyértelműen megfeleltethetővé,
adekváttá,
ha tudnám, ha érteném,
mikortól az minden nő
és hogy minden férfi disznó,
-ez tiszta sor-
de nem minden disznó férfi.
Sajátos aforizma,
talán bölcsebb
már nem is leszek,
de velem csalta meg
és nála nem volt jobb numera soha…
-hadd higgye!
Persze, egy ájulás közeli állapotig
fokozott élmény,
mennyire képes visszaadni
a szerelem mámorító
hullám érzetét?
-az önfeledt lebegést,
vagy az önfeledt zuhanást.
Legalább annyira,
mint amennyire a pénz boldogít.
Igen, bentley-vel megtanulni
landolni a hídról,
stílszerű ellenvélemény.

Velem csalta meg,
miért is ne?
És néha tisztára mosogatta
életem,
ruháim, kanalam, késem
és tisztára nyalogatta
gondolataim.
Felfoghatta volna,
hogy képtelen vagyok szeretni,
hiába lihegte, szagolta,
markolva
párnám, paplanom,
rég elfogyott minden bizalom,
mint templombordák közül
az isteni irgalom.

Velem csalta meg,
ez nem dicsőség, de nem is szégyen,
csak olyan, mint gyulladt
csípőben az idült fájdalom,
talán időtlenné
zajlódnak
a kerge percek,
mint torlaszok
rejtekén
izzó jégfolyam.

Velem csalta meg,
az almával Istent,
Káinnal Ábelt,
nővel a férfit,
férfival nőt,
férfival férfit
és nővel a nőt;
valaki kegyetlenül,
minden időben,
kiképez minket
az ön és közcsalás
művészetére,
végső soron
az öntömjénezésre.

Velem csalta meg
s észrevétlen
hosszú, éles körmeivel
feldarabolta szívem,
én fekszem magzat pózban,
hűs ágyamon,
humanoid
az üstökös jégmagjában,
és a három királyok követnek,
míg fel nem olvadok
és darabjaimra szétesek.