Nagy Horváth Ilona: Adagio

A repkedő fecskék mögött felhőket keneget az isten,
néha unottan megrázza a szemközti nyárfát,
s dob egy-két bogarat a teraszra.
Bögrém szélén koraesti rózsaszín fények rímelnek
a lemenő napra, bőrömön borzong a közelgő
éj hűse.
(Ma nem tudom, miért élek.
Ma igazán nem.
Lehetnék nyárfa.
Bogár vagy felhő.
Lehetnék isten.
Bárki. Csak ne én.)
Nem hallom a világot. A világ nem hall engem. Kölcsönösségben vagyunk.
Föl-alá járkálok magamban. Gondolataim, mint a repülni tanuló
fecskefiókák, kapkodó lélegzettel verdesnek az ég felé.
Egyszer csak elpihenünk majd.
Ha nevet kapott a tegnap és sikerült megszólítani a holnapot.
Lehajtott fővel mellé lépek majd,
és köszöntöm, szép estét,
jó napot, s aztán tovább megyek.
Most úgy érzem, hogy áll a szívem,
súlyosan dong körülötte az idő, mint romló hús körül
a zöldhátú, vastaglábú legyek.
Ez a legszebb nyár.
Fölém adta ezt a fehérpihés, pasztellkék
akvarell eget és madarat szórt erre az égre,
nyárfát ringat, s a nyárfával ring az egész
este, néha olyan, mintha az az isten mégiscsak
valahol lenne.
Csak nem figyel.
Hogy ez a legszebb nyár.

szozattv


szozat a tiszta hang Körmenet Körmenet Körmenet
 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf