Ásgúthy Erzsébet: Ló az aszfalton
Az aszfalt nedves fényen úszott, s a ló
az aszfalton elcsúszott.
Térdre esett.
Nem nagy eset. Kissé zavartan
nevetett a ló.
Kissé zavartan vihogott, s könnyedén
talpra akart állni. De
nem tudott aszfalton járni, mert
vidéki ló volt szegény, s az aszfalt
síkos volt s kemény.
De máris újra fel akart
szökni, ám
támaszt most sem lelt a lába, s újra
visszazuhant a sárba.
„Fene a pofád!” – káromkodott bőszen
Felettes Hatóság a bakról, és
sercintett egyet. Majd meg ostorával
püfölte. A ló meg
tűrte.
S tűrte társa is. Zabláját
rágva épp csak kicsit reszketett
álla, s egykedvűen csurgott a
nyála.
S tűrték az emberek.
A ló meg most már elnyúlt. Négy lába
mereven feszült. De hát hiába igyekezett,
felkelni nem bírt. Szégyenkezett.
Elfordult fejjel pislogott sűrűn, s ó
– én láttam –
egy könny ült a szeme sarkában.
A kocsis újra s újra
verte. – S ő tán távol mezők
füvét legelte, vagy szabad
tereken nyargalászott, mert
meg se mozdult. És úgy látszott,
mindenbe beletörődött már.
Rossz volt nézni. Hát odább
mentem. S bár közelebbről
nem ismertem –
minden megmaradt becéző
szómmal a szívemben
körülöleltem.