Vitéz György: Naiv ének
A Gondolat vetetlen ágyán
fölhúzott lábbal üldögéltem,
láthatatlanná tett az este,
átlátszóvá a napi szégyen,
hogy haszontalan mikrokozmoszt
melenget napjával az ég
bennem, – s véletlen tartja össze
életem csillagrendszerét.
Ó, tudom, kérkedő panasszal,
hamis szégyennel szól a hangom;
bűvös értelme életemnek
árnyékom árnyékán csatangol
és megszólít a verőfényben,
minden alkonyig elkísér
és a fogyó hold hintaszékén
tótágast áll a kedvemért.
De hát mi haszna? Lesz a holdnak
hamarosan hús-vér lakója,
a Tejúton végigporoszkál
majd unokáim űrhajója,
de itt lenn százszor többet érne,
ha minden félholt reggelen
– ami szépet gondoltam este
valaki elhinné nekem.
Kitöltené reggeli kávém,
meghámozná vacsora-almám,
borotvámat is helyretenné,
s a zsebkendőmet kivasalná.
A gondolat másnapos ágyát
nem hagyná bevetetlenül
s csodálkoznék míg megcsókolnám
– aki hisz, néha üdvözül.