Levél az olvasóhoz - 2016. 12. hó

Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!

        Tóth Árpád: Lélektől lélekig

Az adventi időszak különösen alkalmas gondolataink-, életünk újrarendezésére. Jézus megszületésének bizonyossága föloldja kételyeinket, előre vetíti a megoldás, a bizonytalan vagy eltorzult élethelyzetből kilábalás lehetőségét, bizonyosságát. Már persze akkor, ha föléled elménkben az elfogadás, a korlátlan bizalom, aminek hiánya 1922-ben Tóth Árpádot is versírásra késztette.

    Közhelyes a kép: járműveken fiatal és nem is annyira ifjú nők, férfiak nyomogatják okosnak csúfolt telefonjuk gombjait előre billent fejjel. Akárha halálra szántak az ítélethirdetéskor… Beérni látszik a mindenkit fölfaló, világrontó akarat: szigetelődjünk el mindentől, közösségünktől, és ebben leljük még örömünket is. Pedig a szépség-, az együvé tartozás vágya ott szunnyad minden szempárban, minden segítő, kedves emberi gesztusban. Ahogy a pusztítás szintúgy a meg nem gondolt szavakban, arcul csapó kijelentésekben. De mit számít! Majd kikapcsoljuk és zsebre tesszük a villogó masinát és legközelebb folytatjuk ügyesebben a játékot. Még talán bónusz-életet is nyerünk jó esetben…

    Statisztikák száraz adataiban évről-évre Advent hetei mutatják az önpusztítás megsokasodó eseteit, számát. Az önmaga okán vagy társai által kitaszult, sorsában magát végérvényesen vesztesnek érző ember számára ilyenkor nő áthidalhatlanná a szakadék jelen állapota és a – gyakran idealizált – múltja között. Hite semmihez nem köti, bizalma kötelékei rég elszakadtak, a rítussá vált szeretetvásárlásból lehetőségei kirekesztették, cél- és vágyottan sok pénz híján hogyan is lehetne már életesélye…
Pedig csupán egyetlen valóságra lenne szüksége: enmaga egyetemes lelkére ismertető belső csöndre – szeretetre. Szeretetre, ami nem tárgyakban, érintésekben vagy elsuttogott szavakban, hanem lelkével való közösségben, az ebből szertesugárzó erőben létesül. Szeretetre, ami csak akkor képes mások felé áradni, ha az elme elébb megérti a türelem kegyelmét.

    Olvasni korán megtanultam. Lenyűgözött és sarkallt az addig csak rajzait, fotográfiáit kínáló Révai Nagy Lexikona, betelhetlenül faltam szócikkeit az elme számára ismerhető világról. Így véltem felismerni egy kertünkben található kőről, hogy az valami nagyon különleges (ha már a lexikonba kerülni is érdemesnek mutatkozott), alabástromnak nevezett ásvány. Különleges volt valóban, bár csupán nagy darab gipszkristály kapta e varázsos nevezetet, kis fáradsággal kagylósan lepattanó lemezeket lehetett törni róla, amit akár bicskával vagy egy keményebb éles és érdes kővel bármi formára lehetett alakítani.
Évente, Karácsonykor szeretteinknek mi gyerekek is ajándékokat készítettünk (azt vásárolni se lehetőségünk, se szándékunk nem lévén), de azok közt a legnagyobb gonddal formáltat Édesanyánknak szántuk. Azon a télen ebből az alabástromból (!) faragtunk figurácskákat, bátyáim angyalkát – ügyesebbek voltak a szerszámhasználatban –, én hosszas szemlélődés után báránykát (vallásos képzettársítás akkor még eszembe se ötlött), csak mert annak formáját láttam a fehér, kinccsé válható kőlemezben...
Az élet konok rendje szerint anyánk, nyolcvanegy évnyi szolgálat után, átment egy másik létbe. Hagyatékait rendezgetve, egy foszló szélű kartondobozból selyempapírba göngyölt tárgyak kerültek fénybe, kibontva törött szárnyú angyalkák és egy kis bumfordi, ceruzával rajzolt szemű bárányka ült meg a tenyeremen. Fölragyogott belsejükből a szeretet majd’ ötven év elmúltán is.

    Hit és remény – valódi tartalmukban egymás nélkül értelmezhetetlen fogalmak. Valójában nem is két állapotot talál a szemlélő értelem, hisz határaik, ható valóságuk egymásba folyik, olykor fölcserélődik. Egymás nélkül nem is elevenülnek jelenné semmi gondolatban. És nincs működésük a szeretet nélkül, hármasságuk megbonthatlan. Közülük csak az ártó, saul-i különbségtevés helyezte – a „szeretet himnusza”-nak eufemizált, ördögien viszonylagosító okfejtésében – a szeretetet legfontosabb, maga-magában megnyilvánuló, elsődleges értékké. De önmagában szeretet, a hit belső erőssége és remény kitárulkozó önfeladása nélkül csak máz, csak erőtlen színjáték, haszonleső önzés álarca.
Az Apostolok rendre leírják egy kafarnaumi katona – százados – találkozását a tanító Jézussal. Máté így mondja el nekünk ez esetet, ki-ki gondolja végig, megbonthatlan-e a hit-remény-szeretet hármassága:
Mikor pedig beméne Jézus Kapernaumba, egy százados méne hozzá, kérvén őt, ezt mondván: Uram, az én szolgám otthon gutaütötten fekszik, és nagy kínokat szenved.
És monda néki Jézus: Elmegyek és meggyógyítom őt.
És felelvén a százados, monda: Uram, nem vagyok méltó, hogy az én hajlékomban jőjj; hanem csak szólj egy szót, és meggyógyul az én szolgám. ...
És monda Jézus a századosnak: Eredj el, és legyen néked a te hited szerint. És meggyógyult annak szolgája abban az órában.  Mt 8.5-8,13

    Ezekben a hetekben, mint eddig is, számos természeti- és emberi szörnyűség vet árnyékot mindennapjainkra, még közelgő ünnepünkre is. A sötét mindenféle módon utat keres szívünkhöz, hol hibátlannak vélt logikával épített gondolataink, hol elkerülhetlennek látszó katasztrófák árnya által. De Advent van, nem akármilyen ígérettel, nem félvállról vehető bizonyossággal: Eljön Jézus! Eljön úgy is, eljön akkor is, ha napról-napra keresztet ácsolunk, ha napról-napra szögeket kalapálunk és végtére magunkat feszítjük önpusztításunk ágasfájára.
Az én adventem csöndességéből még egy, Márk által igévé lett történetet ajánlok minden bajok közepette megértésre, hogy fölnőhessen mindnyájunkban a türelmes, bizakodó szeretet:
És ímé, eljöve a zsinagóga fők egyike, névszerint Jairus, és meglátván őt (Jézust), lábaihoz esék, igen kéré őt, mondván: Az én leánykám halálán van; jer, vesd reá kezedet, hogy meggyógyuljon és éljen.
El is méne vele, és követé őt nagy sokaság, és összeszorítják vala őt. Egy asszony, a ki tizenkét év óta vérfolyásos vala, sok orvostól sokat szenvedett, minden vagyonát magára költötte és semmit sem javult, sőt inkább még rosszabbul lett, mikor Jézus felől hallott vala, a sokaságban hátulról kerülve, illeté annak ruháját, mert ezt mondja vala: Ha csak ruháit illethetem is, meggyógyulok.
Vérének forrása azonnal kiszárada és megérzé testében, hogy kigyógyult bajából. Jézus pedig azonnal észrevevén magán, hogy isteni erő áradott ki belőle, megfordult a sokaságban, és monda: Kicsoda illeté az én ruháimat?
Mondának néki az ő tanítványai: Látod, hogy a sokaság szorít össze téged, és azt kérdezed: Kicsoda illetett engem?
De Jézus körülnéze, hogy lássa azt, a ki ezt cselekedte. Az asszony pedig tudva, hogy mi történt vele, félve és remegve megy vala oda és elébe borula, és elmonda néki mindent igazán.
Ő pedig monda néki: Leányom, a te hited megtartott téged. Eredj el békével, és gyógyulj meg a te bajodból.
Mikor még beszél vala, odajövének (Jairushoz) a zsinagóga fejétől, mondván: Leányod meghalt; mit fárasztod tovább a Mestert? Jézus pedig, a mint hallá a beszédet, a mit mondanak vala, azonnal monda a zsinagóga fejének: Ne félj, csak higyj.
Senkinek sem engedé, hogy vele menjen, csak Péternek és Jakabnak és Jánosnak, a Jakab testvérének, és méne a zsinagóga fejének házához, és látá a zűrzavart, a sok síránkozót és jajgatót.
Bemenvén, monda nékik: Mit zavarogtok és sírtok? A gyermek nem halt meg, hanem alszik.
És nevetik vala őt. Ő pedig kiküldvén valamennyit, maga mellé vevé a gyermeknek atyját és anyját és a vele levőket, és beméne oda, a hol a gyermek fekszik vala.
Megfogván a gyermeknek kezét, monda néki: Talitha, kúmi; a mi megmagyarázva azt teszi: Leányka, néked mondom, kelj föl.
És a leányka azonnal fölkele és jár vala. Mert tizenkét esztendős vala. Nagy csodálkozással csodálkozának, Ő pedig erősen megparancsolá nékik, hogy ezt senki meg ne tudja. És mondá, hogy adjanak annak enni.  Mk 5.22-43

    Áradjon hát a négy adventi gyertya fénye közel és távol világunkba, hogy kihúnytuk utánra is maradhasson szemünkben fénylő öröm, hogy kinek-kinek föllángolhasson szívében a kézben tartott ákom-bákom ajándéktárgyacskába simogatott szeretet; hogy mély álmából életre ébredhessen, amikor szólíttatik.

    Amín!

Czipott György