Levél az olvasóhoz - 2014.10. hó

Magyarnak lenni: tudod mit jelent? 

Küzdelmet, fájót, véges végtelent. 

Születni nagynak, bajban büszke hősnek, 

De döntő harcra nem elég erősnek;

       /Sajó Sándor: Magyarnak lenni/

 

E havi számunk – a Kortárs líra, az Eszmék és tények rovatunkban olvasható, 1956-os forradalomhoz kapcsolódó három emlékezés és az ezekhez kapcsolható versek kivételével – tematikus. A 2014. évi, áprilisi megjelenéskor, Erdély, (1) most Felvidék- Kárpátalja és a Vajdaság irodalmát, szerzőit helyezzük célkeresztbe. E tájegységekhez nevesítetten kötődő irodalom a tragikus trianoni fordulat előtt nem volt, nem úgy, mint az önállóságát szellemi téren is régóta féltékenyen őrző, önálló literatúrával rendelkező Erdélyben. A történelmi parancs indította el, megtartani az elszakított magyarságot a szentistváni birodalom szellemiségének. Politikusok – mint a felvidéki Esterházy János – a szentistváni állameszme világát őrizték, íróink, költőink a magyar szellem hajlékát építették tovább a Tátra, a Kárpátok illatos fenyőiből, Bereg gyümölcseiből, Bácska és Bánát gabonájából, Versec boraiból. Legendás idők voltak ezek. Mint, ha mindnyájan olvasták volna Ortega Y Gasset megállapítást, »a valóság iránt érzett életerős vágyunk végül is a valóság igaz eszményesítésére kényszerít,« mind, ha mindannyian magukévá tették volna Seneca bölcseletét: »Viváre militáre est,« vagyis büszkén élni a maga alapvető értelmében annyi, mint harci zászlók alá seregleni.
    Az ájult, tehetetlenségbe taszított magyarság szellemi élete tért magához legelébb. A nagy lidércnyomás eltűnt, a háborúnak vége lett. A sok szenvedésen és nélkülözésen átvergődött lélek békés délutánokra vágyott, keletje lett egyszerre a könyvnek és a folyóiratoknak. Az új határokat gondosan lezárta a lopott árut féltő politika: Lélek ez ajtón se ki, se be – hirdette Tomáš Masaryk, Edvard Beneš a felvidéki-kárpátaljai új centuriók, és ezzel párhuzamosan az iskolák magyartalanításával folytatták vazallusaik. Politikai és emberi tisztességüket mi sem jelzi jobban, hogy Masaryk már  Csehszlovákia első elnökeként büszkén mesélgette a hazugságokkal és megtévesztésekkel alapozott  trianoni szerződés betartása kapcsán: »Választanunk kellett Csehszlovákia megteremtése vagy a népszavazás között.«  Elképzelhető, hogy milyen ámokfutást rendezhettek Felvidéken, ha Andrej Hlinka páter, a legnagyobb szlovák párt, a Szlovák Néppárt vezetője 1925. június 4-én állítólagosan következőket mondta: »Mindannyiunk lelkében lobogjon a magyar haza emléke, mert ezer esztendős magyar uralom alatt nem szenvedtünk annyit, mint a cseh uralom hat éve alatt.« (2) Még az Osztrák-Magyar Monarchia fénykorában, ugyanez a Masaryk – az osztrák birodalmi tanács tagja, cseh képviselő – mint újságíró, mindent lesöprő érvekkel követelte, hogy a dualista állam nemzetiségi problémáit a föderalizmus alapján oldják meg, azonban ahogy egy öt különböző népből álló ország feje lett, kerek-perec megtagadott, üldözött minden nemzetiségi törekvést. A békediktátum sokadik keserű tréfájaként – az immár a csehekhez tartozó, Podkarpatszki Rusztnak csúfolt Kárpátalján hamarosan nyilvánvalóvá vált,» a rutén nép nem azt kapta, amit vezetői, értelmisége vártak. A Janus-arcú cseh politika, a jó bevált és folyamatos beneši hangulatkeltés eszközeivel kifelé /és külföldre/ az újonnan szerzett vidék folytonos fejlődését harsogta, a lényeg azonban politikájának belső tartalma volt, mely kíméletlen gyarmatosítóként működött. A ruszinokkal szemben időnként még érződött valamiféle szláv szolidaritás, különösen akkor, ha azt a magyarság ellen lehetett kijátszani. A magyarságot – mint nyelvében is idegen népet – a cseh politika egyszerűen ellenségnek tekintette, hiszen kárpátaljai léte, évezredes ősi szállásterülete önkéntelenül is arra figyelmeztette állandóan az új impériumot, hogy csalárdsággal jutott a területhez. A cseh nemzetiségpolitika ezért irányult szinte kíméletlen módszerekkel a kisebbségi sorba jutott magyarság ellen.« (3) Kárpátalja Csehszlovákiához való csatolása után, az alábbiakban elfeledett és a csehszlovák, a szovjet és magyar történetírás által bölcsen elfeledtetett, a hivatalos verziókkal meghamisított eseményt írok most ide. »Mély fájdalommal töltötte el minden hazáját szerető igaz magyar lelkét, mikor látnia kellett, hogy a cseh zsebrákok kezére jutott Rákóczi szent földje, és ott, ahol egykor a tárogató bús hangja az osztrák elnyomás ellen harcba hívta a magyart Rákóczi nagy fejedelmünk gens fidelissimáját /leghűségesebb népét/ – a magyarsághoz mindig hű rutént –, a gyáva cseh martalócok nyomorult hada pöffeszkedik… Hát lehetséges az, hogy a magyar ebbe belenyugodjon? Nem, nem, az lehetetlenség, hogy az annyi honfivér által áztatott szent magyar föld a gyáva csehek prédája legyen. Szent a meggyőződésünk, hogy az Alföld magyarsága azt nem engedi s rövidesen itt lesz az idő, amidőn felhangzik az: Előre!, s a Kárpátok bérceire újból feltűzzük a magyar trikolórt. –  De hogy a magyar feltámadás napja ne találja készületlenül a gens fidelissimát, a rutént, azért a /alsó/vereckei járásban megindul a fegyveres felkelés szervezése.« (4) A magyargyűlölő Benešék hatalomra juttatása előrevetítette a későbbi cseh és szlovák magyarellenes etnikai tisztogatásokat. Felvidéken mindössze nyolc magyar középiskola maradt meg magyarnak a hatvanból, Kárpátalján pedig háromból egy működött csak párhuzamos formában.(5) A magyarság elleni, faji alapokra helyezett gyűlöletkeltés a Délvidéken sem volt kisebb, a szerbek és a horvátszlavón illírista(6) mozgalom már régóta hangoztatták önállóságukat, hisz a 150 évig tartó török megszállás katonai terhei, veszteségei tizedére csökkentette az itt élő magyar etnikum létszámát. Így történhetett meg, hogy a szétszakíttatás előestéjére már csak a Vajdaságban és a drávai háromszög falvaiban éltek nagyobb számban magyarok, mindenhol másutt a Délvidéken immár szórványban voltak fellelhetők, ezért beszélünk inkább a vajdasági irodalomról. A megvakult Wesselényi Miklós már 1843-ban próbálta látnokként kétségbeesetten megvilágítani azt a tűrhetetlen helyzetet, hogy az illírizmus, a pánszláv eszme és az ortodox keresztény hit túlbuzgó hirdetői már a Nyugat-európai hatalmak véleményét is eredményesen befolyásolják álhírek tömegével, hogy faj és hitsorsosaik mindent eltaposó magyar elnyomás alatt élnek. A csehek által először alkalmazott kíméletlen magyarellenes módszerek/amelyet a szerbek is átvettek/ az összes elszakított területen megfosztotta az idegen hatalom alá került magyarságot attól a szellemi centrumtól, amelynek kenyérosztó központja Budapest volt. A közönség ízlése maradt a régi, vágyódása a betű után, az anyanyelvű bibliográfia iránt – ha lehet – még fokozódott. Az az írói tömeg, amely telve ambícióval, a segítés vágyával elöntötte az irodalom mezejét, természetesen egészében nem nyújthatta azt, amit az olvasóközönség elvesztett. Jönnie kellett egy olyan folyamatnak, amely egyrészt kiirtotta a dilettánsokat, másrészt fokozott munkára serkentette a hivatottakat. A magyar szellem grandiózus tartályából tellett bőven irodalmi és lírai alkotó a felvidéki, kárpátaljai, vajdasági, és no persze az erdélyi végekre is. Ez mutatja, kultúrában milyen mérhetetlenül gazdagok voltunk ekkortájt, hisz még – az újabb világháborút, majd a forradalmat és a megszálló kommunizmus árnyait átlépve – az 1970-as évek végéig is kitartott az új szellemi központokban ez a mindent elsöprő lendület. Ezer év viharában álltuk a helyünket, egyre jobban erősödtünk – a kultúra területén is – s bár csatákat így is-úgy is vesztettünk, egyre mélyebb magyarok lettünk itt szétszakítottként a Kárpát-hazában. Ebben nagy részük van azoknak az íróknak, költőknek, akik az adott kor parancsának engedelmeskedve utat mutattak a szép magyar jövendő varázslatos tájai felé. Mint már említettem, Erdély önálló politikai, földrajzi és történelmi egység volt, egy sajátos kulturális sokszínűséggel, önálló arculattal már réges-rég az első világháború előtt. A nagy távolság és a legendás erdélyi lélek különleges alkata önálló irodalmat teremtett az erdélyi részeken. A teljesség igénye nélkül, a zágoni Mikes Kelemen, a lengyelfalvai Orbán Balázs, a nagyszalontai Arany János, a csomafalvai Körösi Csoma Sándor, a nagybaconi Benedek Elek, a temesvári Gaál Mózes, a baróti Kós Károly és társaik művei olyanok, melynek szellemi ereje – mint hajszálgyökérből itt-ott előtörő sarj – mind Ady Nagyvárada felé mutatott. S így lett ez a város azzá, ahol sok nagynevű magyar író az első lépéseket tette-tehette a halhatatlanság felé, s ezért lehetett, hogy az elszakítás után ez az irodalom nagyobb zökkenő nélkül végezte feladatát. Azonban a Felvidék, a Kárpátalja és a Délvidék sohasem volt területileg vagy akár politikailag olyan egységes egész, mint Erdély. E tájegységeken a tatárjárás vége és a törökdúlás elmúlása óta mindig vegyesen éltek a magyarokkal cipszerek, tótok, ruszinok, svábok, rácok, sokácok, bunyevácok, vendek és horvátok, így a sajátos magyar lelkületéről is csak akkor kezdtek beszélni, amikor Erdélyben már az erdélyi literatúra pontosan tisztázta az erdélyi lélek fogalmát. Egyben megegyeztek: szerették a szabadságot, szerették a magyarságot. Éltek s haltak érte. Beigazolódott a Kárpát-haza történelemnek az a törvényszerűsége, hogy amikor nem győzte a kard, jött a toll. A legyőzött nemzet erejét hirdették-hirdessék a költők addig, amíg a katona újra marokra foghatja a kardot. Ez hát a kisebbségi magyar irodalom keletkezésének érdeme és jelentősége…  

»Én vagyok, leszek élő lelkiismeret,
Kinek minden fáj, ami rossz, gonosz,
Kinek a lénye Jóért, Igazért esd!«

 vallotta a szinte ismeretlen munkácsi Simon Menyhért, és ezért nem csoda, hogy mint az erdélyi, a felvidéki magyar irodalom is adott apostolokat. Erdély Reményik Sándort, akinek Végvári álnév alatt megírt versei a megszállott területeken lopva jártak kézről-kézre, hogy vigasztaljanak. A Felföld Mécs Lászlót, aki fehér reverendában járta a magyarlakta helyeket s szélesen hömpölygő versekben kongatta a harangszót, valamint az akkor már Budapesten élő Sajó Sándort, akinek irodalmi munkássága teljesítette be a magyar lét megtartásáért és a Kárpát-medence területi egységéért folytatott küzdelmét. Sajó Sándor tagadhatatlanul legkedvesebb költőim közé sorolom, mert a legszebb magyarság-versek szerzőinek egyike. Ráadásul Ady Endre mellet azon kevesek közé tartozott, aki próféciaként vetítette elénk a trianoni országrablás előkészületének árnyait 1904-ban írt, »Magyarnak születtem« című versében. Ha velük nem is egy magasságban, de meg kell itt említeni a délvidéki Versecen született, ekkor már évtizedek óta Budapesten élő, széles irodalmi palettán dolgozó, ugyanakkor napjainkban alig becsült Herczeg Ferencet. Egy egész dokumentumirodalmi kötetben dolgozta fel, adta közre gondolatait, véleményét a trianoni szétszabatásról, az utódállamok vezetőinek magyarellenes politikájáról.(7) Visszatérve a Felvidékre, Tompa Mihály, Reviczky Gyula, Krúdy és Pósa Lajos alkotásainak folytatásaként, berlini, párizsi, firenzei utazásai után az 1919-ben szintén a fővárosba költözött Márai Sándor irodalmi pályafutásával párhuzamosan még néhány év, s kialakult a felföldi élgárda csoportja. Írók, akiknek húszesztendős munkája alkotta együttesen a felvidéki magyar irodalom arculatát. Az említetteken kívül, a háború előtt már dolgozott néhány író. Így Pozsonyban dr. Jankovics Marcell, az azonos nevű filmrendező édesapja, Kassán Sziklay Ferenc, valamint Szombathy Viktor Rimaszombatban. Írói múltjuk nem volt jelentős addig, amíg a felvidéki magyar irodalom meg nem született. Körülöttük alakult ki az a két irodalmi központ, az a szárny, mellyel ez az új literatúra a magasságok felé repült. De addig, amíg az első szárnycsapások meglendültek, sok-sok munka kellett. S nem is kellett nagy idő, máris egész tömeg folyóirat, lap nőtt ki a semmiből, hogy a magyar lélek törhetetlenségét és akaratát hirdesse. Minden szellemiség mutat idők folyamán valami ingadozást. Irodalomtörténeti írók ezért kisebb szakaszokra osztották ezen a húsz esztendő irodalmi fejlődését. Az emigráns írók kezdeti lendületét lassan beérték a nemzeti kisebbségi írók. S mire a huszadik esztendő hajnala felvirradt, tömör sorokban ott állottak azok a szerzők, akik a kisebbségi magyar sors minden hátrányát vállalták. A felvidéki Darkó István, Tamás Mihály, Ölvedi László, Győri Dezső, Szombathy Viktor, Jankovics Marcell, Sziklay Ferenc, a kárpátaljai Simon Menyhért, a délvidéki Szenteleky Kornél, Gergely Boriska, Csuka Zoltán és a többiek.
   Fejlődésük során sok állomást megjártak. Mikor a magyarság gazdaságilag leromlott, egyszerre feltámadt írásaikban a szociális hang, egyre nagyobb empátiával vallottak a szegénység, az elhagyatottság, és a kiszolgáltatottság érzéseiről. Lehatoltak a pokol legmélyebb bugyraiba, így egyre közelebb jutottak az emberi lélek perspektíváinak megismeréséhez. Hangszerelésük gazdagabb lett, emberábrázolásuk kifinomultabb. Egyre jobban meglátták a kisebbségi magyarság problémáit. Nem kellett volna nagy idő s a felvidéki magyar irodalom beérte volna az erdélyit, a vajdasági azonban vélhetőleg soha, Szabadka és Újvidék nem bírt olyan elsöprő kulturális hatással, mint a vezető felföldi városok. Más kérdés az, hogy a Felvidék-Kárpátalja és a Vajdaság visszacsatolásával, a nemzeti veszélyben küzdelembe szólított írók jó része elcsendesült. Majd az újabb gyászos fordulattal, a titóista szerb partizánok 1944-es vajdasági tömegmészárlásai, a Felvidéken »lakosságcsereként« kommunikált magyar kitelepítések a második világégés után, Kárpátalja végleges szovjet megszállása, és az utolsó nagy pofon, a Kárpát-medencei kommunista évtizedek miatt a magyar irodalom apostolait szinte végleg elhallgattatták, vagy nevüket kitörlendőnek ítélték, ezért legtöbbjüket a XXI. század első évtizedeiben jószerint már senki sem ismeri. Utódaik között néhányan még hordozzák a kisebbségi lét magyar nyelvű irodalmának és lírájának egyre inkább pislákoló fáklyáját, mint havilapunk állandó szereplői, Füzesi Magda, Lőrincz Gabriella, Lengyel János, Fülöp Kálmán, Pethő László Árpád és társaik. Napjaink magyar nyelvű kultúrájának 1990-óta tartó helyzetét, itt a szétszabdalt Kárpát-hazában, magam sem tudnám jobban összefoglalni, mint a felvidéki Rimaszombatban élő, Mihályi Molnár László költő, két jegyzetéből zárszóként kiemelt alábbi sorok.
 – A művészetben igyekeztek felszámolni annak eredendő alapfunkcióját, vagyis az isteni világrend harmóniájával való összhang megteremtését egy emelkedettebb lélekállapottal, vagyis azt, amit József Attila a »nem szemléleti végső világegész helyébe való teremtését egy végső szemléleti világegésznek« nevezett. A liberalizmus célja tehát az a káosz, zűrzavar, amelyben a szólásszabadság és alkotói szabadság jelszavaival leplezve egyenrangúsíthatták a szépet a rúttal, a jót a rosszal, az erkölcsöset a gonosszal, az emberit az állatiassal, az erényt a romlottsággal, az értékeset az értéktelennel. Egymást felmagasztalva és reklámozva művészetté nyilvánították a korcsot, a betegeset, az elvetéltet, a selejtet és salakot, hogy majd azok, akik ezen a romlott táplálékon nőnek fel, elveszítsék érzéküket a valódi értékek iránt, vagyis ne ismerjék meg, ne ismerjék fel az emberi alapértékeket a világban. És ha azt gondolnánk, hogy mindez csak véletlenszerűen alakult így, az nagyon téved, mert ez nagyon is aljas módon eltervezett és szervezett, hatalmas pénzekkel irányított folyamat volt... illetve még ma is tart. Miközben a bugris szélhámosokat egekbe emelték, arról sem feledkeztek meg, hogy a szellemi értékek hordozóit a sárba tiporják: maradinak, elavultnak nyilvánítsák, olyannyira, hogy a tehetséges fiatal művészek, ha netán mégis ráéreztek a valódi MÉRTÉKRE, akkor bűntudattal és szégyenkezve húzódtak el onnan, mert a mediális szennycsatornák söpredéke által össztüzet zúdítottak rájuk. Mi a különbség a fizikai és szellemi népirtás között? Az egyiket büntetik. A másikat viszont hirdetik, amíg hagyjuk, tűrjük, elviseljük, de valójában büntetnünk, irtanunk, pusztítanunk kellene! Tűzre vetni, mint a haszontalan és terméketlen fügefát Jézus példabeszédében, amelynek nem használt sem a metszés, sem a gondoskodás!

    

1.    szozatarh/showpage.php?pid=1518

2.    Később, 1929-ben, Tomáš Masaryk köztársasági elnök keményen kioktatta Andrej Hlinkát, aki a Szlovákiának még 1918 októberében megígért autonómiát követelte. Lásd lejjebb: Botlik, 66.old

3.    Botlik József: Csehszlovákia nemzetiségi politikája Kárpátalján, 1919 – 1938-1939; 70.oldal.

4.    Kezdődött az Ung vármegyei Bező községben. Komporday Andor *1884- †1964 Bereg vármegyei, sebesfalvai görög katolikus lelkész emlékezése. Lásd: Botlik 31old.

5.    Csehszlovákiai magyar tanítók almanachja 1933., 96. oldal.

6.    szozatarh/showpage.php?pid=1518

7.    Herczeg Ferenc: Napkelte előtt (Gondolatok Nagy-Magyarországról, évszám nélkül)

 

Cságoly Péterfia Béla
főszerkesztő

szozattv


szozat a tiszta hang GYG átad4 3 1 Gyóni 2. 170620GyoniGeza PozsonyiCsata Határterületen szolgálnak Ordo liturgicus Budapestinensis KONDOR_MEGHIVO
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo