Levél az olvasóhoz - 2012. 5. hó

Minden olyan reménytelenség,
Ami ma a szívünkben magyar,
Minden olyan szomorú törvényt,
Titkot, bűnt és bűnhődést takar,
Minden percünk kis, magyar fátum.

/Ady Endre: Beteg századokért lakolva/

A főszerkesztő az olvasó elnézését kéri az egy hetes csúszásáért. Nem hivatkozik a késést okozó az objektív akadályokra, bocsánatot kér, mert nem politikus, ugyanakkor titkon örül, mert így hírül adhatja, hogy a Nemzeti Alaptanterv/NAT/ része lett Szabó Dezső. E sorok írásakor ugyan kérdéses, hogy mennyire lesz reális a tankönyvekben róla írtak, a főszerkesztő szíve mégis örvend, bár kétségekkel teli… A NAT elkészültének bejelentésekor ugyanis azonnal megindult ellene a globalista sajtóban az össztűz, a kormányzópárt liberálisainak nem is titkolt megelégedésére. A műbalhé célja nem más,  mint a némi általános fasisztázás és a magyar nemzet kollektív leantiszemitázása keretében végbevitt gyűlölethadjárat újbeli aktualizálása, a jobboldali-konzervatív nemzeti írók eddigi teljes elhallgatásának ismételten folytatólagossá tétele. A liberális-posztkommunista- globálkapitalista baloldali pártok már »állami nácizmusról« suttognak: » van abban valami ironikus, hogy párhuzamosan derül ki az egri/fideszes/ önkormányzat „büdöszsidózása” és az, hogy a készülő (és minden bizonnyal hatályba is lépő) új Nemzeti Alaptantervben nevesítve szerepel egy bizonyos Szabó Dezső. Hogy ki is ő? Hát, nem csodálom, hogy sokaknak ez a név semmit sem mond: írói életműve „minimum elavult”, a XX. század elejétől a negyvenes évekig tartó pályája során született írásai mára lábjegyzetté váltak… /?!szerk/De akkor mégis miért „kodifikálják” Hoffmannék őt? Mit tud ez a fickó? Mivel érdemelte ki ezt a megkülönböztetett figyelmet – és miért állítottam párhuzamba az ő „natosítását” az egri „büdöszsidózással”?A válasz egyszerű: Szabó Dezső volt a magyar fajiság és antiszemitizmus leginkább magával ragadó, e gondolatokat igen hatásosan előadó-feldolgozó és a köztudatba átvinni képes „apostola”.« majd az írás enyhén elmebeteg szerzője fröcskölődését így folytatja: » Az ő ideálja a bezárkózó-kirekesztő totalitárius állam volt; Nem elég az „oldalági” /erdélyi/ magyarfaj-mániákus Wass Albert (a maga német Vaskeresztjével) – kell az igazi, a tőrőlmetszett is: Szabó Dezső. Eszmei téren ő áll az egész elcseszett „magyar különutasság” kapujában: ő mutatta az irányt, adta a muníciót az egész magyar antikapitalista és fajvédő „spektrumnak”, ő plántálta bele annyi fejbe itt azt, hogy van „független magyar út” és hogy az valóban járható is, feltéve, hogy megszabadulunk az „idegen elemektől”… Pedig hát…: lófaszt van „külön magyar út” – ezt csak azok hirdetik, akik meg akarják úszni azt, hogy másokkal kelljen nyílt versenyben megmérkőzniük. Csakhogy a történelem díjakat mindig csak a versengők kötött szokott osztogatni…«(1)
A régi lemez, a kettősmérce folytatódik. Szabó Dezső, Wass, Tormay Cecile  tehát véletlenül se , mert ott van az isteni Nobel díjasunk, a plágiummal okkal gyanúsítható, zsigerileg magyar és kereszténygyűlölő Kertész Imre, aki szerint »Magyarországon a szélsőjobboldaliak és antiszemiták határozzák meg a közbeszédet,« vagy Esterházy Péter. A liberális megmondóemberek hazánkban ma  az általuk egyébként lelkesen összegrundolt,  demokrácia néven működő globalista-parlamentáris diktatúrát tehát addig tartják számukra elfogadható demokráciának, amíg ők vannak uralmon, egyes szocialista »demokraták« a nagy büdös demokráciájukat csak úgy képesek elviselni, ha mindenki azt mond és azt tanít amit ők akarnak, egy képviselő, kormány választás is csak akkor demokratikus ha ők nyernek, vagyis az intézményesített csalásokat, hazugságokat immáron törvényesítenék, kötelezővé tennék…
Ez ilyen típusú nyílt nyomásgyakorlás kísérlete az egyesített baloldal részéről egész Európában mindennapossá vált. A konzervatívnak éppenséggel nem mondható, gyakran polgárpukkasztó német íróra, Günther Grassra nemzetközi bombatámadás zúdult egy, Izraelt a maga valójában bemutató vers miatt:

Günther Grass: Azt kell mondani

Miért hallgatok én, oly rég elhallgatom már
mi vitathatatlan s szimuláción gyakorolták,
melynek legvégén túlélőkként
lábjegyzetek még lehetünk.

Ez lenne a feltételes jog egy első csapásra,
mely az egy szájhős által elnyomott,
ösztönzötten szervezett éljenző
iráni embereket kiirthatná,
hisz impériumi övezetükben feltételezhető
egy atombomba előállítás.

Miért is tiltja énem meg magamnak,
nevén nevezni ama másik országot
melyben esztendők óta – habár titokban-
adott a növekvő nukleáris potenciálja,
ám revízió mentesen, hisz bárminemű vizsgálat
ott lehetetlen?

E tényállás kollektív eltitkolása,
melynek magam hallgatása is hódol,
érzem, már terhelő hazugság
s kényszer, mely immáron megtorlásra vár,
ha figyelmen kívül hagyjuk;
az ”antiszemitizmus” vádja rég készen áll.

Ám most, mivel hazámból,
mely önnön ősbűnével egyedülálló,
állandón utoléri s felvetül
hogy csupán üzleti érdekből, habár
rebesgetnek egyesek kárpótlásról,
szükségeltetik szállítani egy további tengeralattjárót
Izraelnek, melynek különlegessége abból áll,
hogy a mindent pusztító robbanófejeket
oda vezényelheti, merre a létezése
egyetlen atombombának sincs bizonyítva,
csupán a félelem gondoltatja,
kimondom azt, amit ki kell most mondjak.

De miért hallgattam mindezidáig?
Mert úgy véltem, eredetem,
mely egy soha le nem mosható szégyenfoltot visel,
tiltja a tényt, mint a kimondott igazságot
Izraelről, melyhez ragaszkodom s ragaszkodni is akarok.

Miért csupán most szólok,
megvénülve s utolsó tintával:
Izrael ki veszélyezteti atomhatalmával
az amúgy is törékeny világbékét?
Mert ki kell most mondani,
mit holnap tán már késő lenne mondani;
mi szintén – a már így is teherrel telt németek –
egy bűnnek lehetünk cinkosai,
mely már megjövendölhető, s mi miatt e bűnben cinkosságunk
a jól bevált kimagyarázással
sem lenne eltörölhető.

Bevallom én: tovább már nem hallgatok,
mivel Nyugatból, mely oly képmutató
nekem elegem van; s tán még elvárható,
hogy sokak szabadulhatnak a terhes hallgatástól,
s az eszmélhető vészt okozót
felszólítják, hogy az erőszakról lemondjon,
s követelik attól,
hogy az izraeli atom potenciál
és Irán atomobjektumát
szabad s állandó
nemzetközi ellenőrzésben
mind a két ország vezetősége engedélyezze.

Csak így lehetünk képesek mindnek, palesztinnak, izraelinek
sőt minden egyes embernek, kik ebben
az őrülettől megszállt övezetben
szorosan egymás mellett, de egymással szemben élnek,
s végül mi magunknak is – segíteni.

/magyarította Oravecz Diána/

Remélhetőleg országszerte a tavalyinál nagyobb érdeklődés kíséri majd a lassan száz éves trianoni békediktátum miatt rendezett megemlékezéseket. A pesti Ferencesek reggeli szentmiséjén mondta minap prédikációjában Fráter Ágoston testvér: »Az Isten annyit tud átadni szeretetéből, amennyit mi befogadunk a szívünkbe.« Ugyanezt a receptet kell alkalmazni a békediktátummal kapcsolatban, hiszen csak akkor van részleges vagy teljes revízióra egyáltalán valaha is reményünk, ha fiaink-unokáink szívét is megnyitjuk a hazánktól elrabolt területek magyarsága felé, ha ők befogadják ezt és lélekben ismét eggyé- egységessé válunk.

Cságoly Péterfia Béla
főszerkesztő

1. A teljes cikk itt olvasható: http://progressziv.blog.hu