Levél az olvasóhoz - 2011.11. hó

Mire tart a végzet s milyen sorsra szán minket?
Micsoda jövőnek magvaivá rendelt?
Óh, ki tudja, milyen nehéz parancsokat
Hordunk már zsebünkben titkos pecsét alatt!

/Babits Mihály: Ezerkilencszáznegyven/

Sohasem volt ennyire időszerű Németh László a Bolyongásokban olvasható elemzése, mint most, amikor hazánkat egy új – ezúttal gazdasági – Trianon fenyegeti. Véleményét ugyanis nem Alfred Rosenberg a fajok eredetéről írt elmélete határozza meg, hanem a magyar lélek szellemi önvédelmének állapota alapozza, a magyar küldetéstudat hiányának okait keresi.
Napjainkban – akárcsak az idő tájt – a magyar társadalom erkölcsileg fokozatosan züllik, felejti eszményeit, vagyis a küldetéstudatát. Ezt az állapotot tesztelik azok, akik alkalomadtán gyalázatos hazugságokat, rágalmakat írnak nyílt levelekben, gyűlölködő újságcikkekben provokálják a társadalmat. Ne higgyük, hogy ezek a megmondóemberek önmaguktól ilyen bátrak, a Kossuth díjjal kitüntetett Kertész Ákosnak, az Amerikai Népszavában augusztus 29-én megjelent nyílt levele, majd Bartus László október 2-án kelt vezércikke csak egy régóta húzódó folyamat eredménye. A probléma ugyanis korántsem új keletű. Tisza István 1913-ban írt cikkében igen keserűen fogalmaz: » ezt a válságot a magyar nemzet nem fogja kiállni.«(1)
 A bajok gyökere – vagyis a magyar népnek immár megállíthatatlannak tűnő fogyása – az ezernyolcszázas évek közepén kezdődött. Magyarok százezrei vándoroltak ki az akkori kormány nem is nagyon titkolt támogatásával, fogyott a »rebellisek« száma, miközben olcsó, pálinkával butított tót, román, szerb munkaerő foglalta el helyüket. A tanulmányúton 1883-ban Amerikában járt Széchenyi Imre gróf kétségbeesve írja útibeszámolójában: » Magyarország kivándorlása rettentő mértékben növekedik. Az Istenért! Hova vezet ez?« A magyar nép a honfoglalás óta először elköltözött hazájából, ősei földjéről, az 1910-es amerikai népszámlálás már ötszázezer magyar nemzetiségű embert említ. És hol vannak, akiket sohasem regisztráltak, azóta elmentek? Láthatjuk napjainkban is ez a kiprovokált emigrációs kényszer érvényesül és ezzel párhuzamosan egyre nő a politikai okokból szándékosan felduzzasztott, ugyanakkor nyomorba tartott, sokszor állati körülmények között élő cigányság térhódítása, akik dolguk végeztével majd később úgyszintén palesztin sorsra kényszerítettnek… A cél pedig világos és egyszerű: mindenáron megtörni a nemzet derekát, a független parasztságot, a tanult munkásokat és az értelmiséget, majd végleg elfoglalni az egész országot. Ezért volt szükség az oktatásban a liberális miniszterek ámokfutására, hogy felejtsünk, hogy ne tanuljunk történelmi hibáinkból. Bethlen István gróf, aki tíz éven át volt miniszterelnök, írta a német megszállás alatt, bujkálva:» kétségtelen, hogy a nemzet lelke súlyosan beteg, hogy belső meghasonlás marcangolja… kártékony és üres jelszavak váltak fölöttünk úrrá…/ki kell mutatni, hogy ültettek a nemzet lelkébe tőle teljesen idegen ideológiákat… még önérzetünket és büszkeségünket is teljesen eldobtuk magunktól. « Ez a tendencia folyik az Európai Unióba kényszerített hazánkban napjainkban is, azonban a gazdasági hatalmon felül még egyet el akarnak érni Brüsszel vazallusai és a Világhatalom urai. Földbe taposni azt az egészséges vágyat, hogy visszatérjünk a Szent Istváni jogrendhez, Magyarországot immáron véglegesen, de jure, a Szűzanya oltalmába felajánlott Szent Korona uralja. Ennek a szellemi háborúnak a részeként rombolják, becstelenítik meg nyelvünket idegen, elsősorban angolszász kifejezésekkel, szabályokkal. » Nyelvünk is romlik, szakadoz, és a drága szavak elporladnak, elszáradnak a szájpadlat alatt « kesereg Márai Sándor. (2) De nemcsak nyelvünket próbálják elvenni. »Ijesztő, hogy a magyar szó hovatovább becsmérlő jelzővé, kedvezőtlen politikai minősítéssé válik. Aki magát magyarnak nevezi, gyanús, mintha eleve „nacionalizmussal” lenne megfertőzött. Senki sem hökken meg, hogy aki a magyarságon gúnyolódik/rágalmazza/ azt magyar nyelven teszi. Ugyanez a helyzet a „keresztény” szóval is. Kétségtelen, hogy elmúlt korszakok mind a két szót agyonkoptatták, sőt kompromittálták; a „keresztény” szó politikai pártfogalommá vált, sokak szemébe „kurzussá” degradálódott; holott a kereszténység eszméje több mint ezer éven át határozta meg a magyarság szellemiségét és küldetéstudatát;« (3) Mint láthatjuk, ez a tendencia 1990-óta nem csökken, sőt erősödik.
A megoldás végtelenül egyszerűnek látszik, nyelvünk, irodalmunk, történelmük, egyszóval magyar kultúránk helyzetének megerősítése, méltó rangjának visszaállítása. Hisz »Szent e nyelv! S több kincsed nincs neked… Ne hagyd hát, hogy elmerüljön, visszasüllyedjen a ködbe, amelyből származott…« (4) Ezért a következő havi Bolyongásokban ismét Németh Lászlóval és Prohászka Ottokárral keressük erre az embert próbáló feladatra a választ.

1. Történelmi materializmus a Balkánon, Magyar Figyelő, 1913.
2. Halotti beszéd,1950.
3. Nemeskürty István: A bibliai örökség, Szabad tér Kiadó 1991.
4. Füst Milán: A magyarokhoz

Cságoly Péterfia Béla
főszerkesztő