Tündér szerencsénk kénye hányt-vet
Játszva emel s mosolyogva ver le

/Berzsenyi Dániel: A Magyarokhoz/


A Berzsenyi versben megfogalmazott kiszolgáltatottságérzés – amely, Vörösmarty Szózatában is megfogalmazódott – a mohácsi vész óta kísérti nehéz lelki teherként a magyar népet. Kilencvenegy éve immár, hogy a trianoni palotában június 6-án, ránk kényszerített országrabló ítélet miatt őszintén újra és újra átérezzük a Hymnus költőjének szavait, hogy balsors tépte nemzetünk múltat s jövendőt egyaránt megbűnhődött, és e hitbe kiszolgáltatottságunk miatti tehetetlenségünk is beleérződik. Ezért/is/ sodródtunk rabszolgapiacra hurcolt lányok és janicsáriskolákba küldött fiúk csüggedtségével hol a németek, hol a bennünket legyőző nagyhatalmak engedelmes szolgálatába. Felszabadítóink a török idők óta rendszeresen »ittfelejtődnek« , bár hódítóként vesznek minket birtokba, mégis leszármazottjaik azt mondják: »mindig is övék volt az ország.«(1) Miközben a magyarság színe-java a haza védelmében elhullott a csatamezőkön, az ide beengedett idegen népek bántatlanul szaporodhattak. Jó példa erre a románok, «akik az egész műveltségüket előbb az erdélyi fejedelmek bőkezűségének, majd a magyar oktatáspolitika nagylelkűségének köszönhette. Műveltség szempontjából a magyarok mindig is a románok felett álltak” írta az 1800-as évek végén Erdélyben tett utazásakor naplójába Guy de Roguencourt francia utazó.
 A rendszerváltás óta a magyar kormányok és parlamenti pártok szavakban mindig hitegették az elszakított területek magyarságát. Azonban a Világhatalom janicsárjaiként – a külügyminisztériumban regnáló volt kommunista ügynökökkel az élen – aljas megalkuvások, bűnök, külpolitikai baklövések tucatjait követték el a nemzet, a haza kárára. Miközben az  Európai Unióba való belépésünk egyik fő érve az volt, hogy ezzel jelentősen javul majd az elszakított országrészekben élő nemzettestvéreink fizikai biztonsága és életminősége, nem ez  történt, sőt azóta még agresszívabban támadják a magyarságot a románok, a szlovákok és a szerbek, amelynek nyilvánvaló célja egy magyar »Endlösung«, a végső beolvasztás. Ezt a folyamatot immár százötven éve tevékenyen segítik nemcsak az ortodox pópák, hanem a szándékosan félretekintő Magyar Katolikus Püspöki Kar és Róma asszisztálásával a /görög/katolikus román és szlovák papság is lelki agresszióval.  Tavaly, amikor meghozták a határontúli magyarok egyszerűsített állampolgárságáról szóló határozatot, sokan bíztak abban, hogy az eddigi kártékony gyakorlat végleg lezárul, a külpolitika csinálók végre kemény határozottsággal felemelik szavukat a nemzet érdekében. Az egyszeri parlamenti gesztuson kívül azonban gyakorlatilag nem történt semmi érdemleges változás, egyre inkább defenzívába vonul a magyar külügyminisztérium.
A trianoni trauma kísértete máig baljós árnyként lebeg folyamatosan, mérgezi a lelkeket. Az Úrjézus azt mondotta tanítványinak: »Ha szerettek engem, betartjátok parancsaimat!« Aki szereti a magyar nemzetet és a Kárpát-hazát, ennek az odaadó szeretetnek a nevében betartja a lelkiismerete parancsát, nem nyugszik bele a trianoni kifosztásba, és erre bíztatja, tanítja gyermekeit és unokáit is.




1. Nemeskürty István: Bibliai örökség, a magyar küldetéstudat történetet könyvének nyomán