Levél az olvasóhoz - 2010.10. hó

Hogy hazámat ne szeressem,         Főbe lőhet nyakaztathat,
A bitorlót meg ne vessem:              Bitófára felakaszthat,
Hatalom nem teheti!                       Ő erősebb, tegye meg!
Hogy hazámat megtagadjam,       De az érzelem honában,
Megvetés jelét, hogy adjam:         Keblem titkos templomában
Azt sem követelheti!                       Én urat nem ismerek!

         Czuczor Gergely

Október: a magyar nemzet történelmében a hazáért elszenvedett mártíromság jelképe, továbbá az élni akarás és szabadságvágy, valamint a megaláztatás kapuját kitáró forradalmak hónapja. Az 1848-49-es szabadságharc bukására pecsétet ütő kivégzések, az 1956. október 23. antikommunista felkelés kirobbanása, valamint a bolsevista diktatúrát megalapozó szociáldemokrata, őszirózsásnak hívott zavargások kiemelkedő fordulatok a nemzet életében. A magyarság a passzivitás mélyének béklyójából kétségbeesetten kiszakította magát és a felszínre tört, panaszai és jajkiáltásai azonban süket fülekre találtak.
Ezek az események tanulságai sokkal messzebbre mutatnak annál, ahogy manapság a társadalom többsége megéli azt. Nem tudom, hogy Olvasóink feltették-e maguknak a kérdést: hogyan lehet, hogy a gyászt vagy átmeneti diadalt hozó ünnepnapok mostanság egy – a munkából kiszakító, fizetett – szabadnappá, netán az annyira áhított „hosszú hétvégévé” silányultak? Miért nem tud ezeken a gyásznapokon és ünnepeken méltóképpen és közösen megemlékezni a nemzet? Hányan tudják emlékezetből elsorolni az Aradon meggyilkolt Tizenhárom névsorát, tudják-e gyermekeink egyáltalán, kik voltak a múltban hőseink, vértanúink és hazaárulóink? Szerintem a válasz a mindenkori, ezeket a jobbára véres eseményeket követő kiegyezésekben keresendő. Balga módon, nem végérvényesen lezártuk a problémákat azzal, hogy végiggondoljuk az események tanulságait, hanem mindig elodáztuk a baj gyökerének kivágást, amely a felszín alatt – kezelés híján – a fertőzést továbbra is magában hordozta. A negyvennyolcas forradalom után 1867-ben Deák, Tisza és társai arra a következtetésre jutottak, hogy kiegyeznek legjobbjainkat sorban meggyilkoltató és üldöző, az évszázadok alatt legnagyobbrészt magyargyűlölő Habsburg-dinasztiával, kompromisszumot kötöttek egy megrendült birodalommal. Ez ugyan átmeneti gazdasági fellendülést jelentett, de Trianonba vezetett. A legújabb kori helyzetfelismerésünk is hagy kívánnivalót maga után. Nem figyeltünk fel az intő jelekre, hogy a rendszerváltás nem volt más, mint az előző rendszer képviselőinek hatalomátmentése. Szinte mindannyian szó nélkül tudomásul vettük, hogy Károlyi Mihálynak, a patkányforradalom degenerált arisztokrata vezetőjének – szégyenszemre – szobrot állítsanak az ország háza mellett a liberálbolsevik utódok. Ugyanakkor Tóth Ilona forradalmárnak, orvostanhallgatónak, a bolsevizmus 56-os mártírjának, még most sincs köztéri emlékműve Budapesten.(1) Az ilyen mindennapi kiegyezések vezettek ahhoz, hogy az 56-os szabadságharcunkat letaposó, szovjetekkel kollaboráló pufajkások egyike, a rendszerváltás utáni „szabad és demokratikus” Magyarország miniszterelnöke lett. Volt ÁVH-s hóhérok rokonai, utódai meghatározó parlamenti képviselők lehettek, egyikük – máig büntetlenül – gyilkos-nyilas csőcseléknek, ellenforradalmárnak nevezhesse jogos szabadságharcunk részvevőit, ártatlan áldozatait. A trianoni szétszakítás óta már kilencven év eltelt, és máig nincs egységes akarat a revízió kérdésében. A kommunizmus bukása óta húsz év telt el, és máig csak a vesztesek táborát gyarapítja a nemzet nagyobbik része, egyre távolodik a magyar feltámadás. Húsz éve már, hogy folyamatosan fosztogatják az országot a multinacionális korporációk és bankok, miután a privatizáció ürügyén a közvagyont ellopták a korrupt politikai elit segítségével. Ha a jogos elszámoltatás kerül szóba, a honi sajtó és az érintettek mindig az európai normákra hivatkoznak, csak az esetleges politikai felelősségük megállapítását tartják jogosnak, a büntetőjogit nem. Az állítólagos pozitív, európai értékeket képviselő, az igazságosságot szajkózó nyugati politikusok azonban képmutatók és hazugok, a kettős mérce bajnokai. A II. világégést követően a győztes jogán Nürnbergben szerintük igazságot szolgáltatattak a szenvedőknek. Hogy ez valótlanság, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a világháború borzalmas pusztításokkal járó vérzivataráért felelősek közül azok – Churchill, Sztálin és tettestársaik, az Ilja Ehrenburgok, a Zsukovok, az amerikai repülőtábornokok – akik a tömeges és célzott nemi erőszakok kitervelői, a szabadrablások engedélyezői, fölösleges terrorbombázások célkijelölői, az ítélkezők vezetői, megúszták. A délszláv háborúk szerb, bosnyák és horvát politikusait manipuláló orosz, amerikai és nyugati ötletadóit sem ítélték el Hágában, az igazi okok nem kerülhettek a közvélemény tudomására. Ezek a máig megtorlatlan gaztettek miatt nincs európai egység, ezért nem működhet egyetértésben az Unió sem. A hazugságokat csak görgeti teherként maga előtt az az állítólagosan „művelt Európa”, amelyet példaként mindig felhoznak szűklátókörű, vazalluslelkületű politikusaink. Pedig Európa velünk szemben elkövetett bűnei – mint1956 novemberében, a megszálló szovjetek elleni szabadságharcban való cserbenhagyás – nem egyszeri, nem egyedi. Európát látszólag ma egy maroknyi ember uralja – az uniós bürokraták – miközben brüsszeli  bábfiguráikat háttérből ugyanazok mozgatják, akik immár száz éve érvényesítik a pénz hatalmát.
Mire várunk még? Ki kell mondani, hogy a magyar nemzet fiai ellen elkövetett bűnök soha nem évülnek el, ki kell mondani, hogy a vétkesek szigorú megbüntetése nélkül sohasem lesz a fejekben rendszerváltás, ki kell mondani: most már elég volt az önfeladásból, a múltat nem lehet eltörölni. Épp ezért vissza kell tekinteniük a politikacsinálóknak a Kárpát-haza ezer évesnél hosszabb történetére,(2) hogy lássák, bajaink gyökere az ezredforduló után még nincs eltávolítva. Kezünkben a lehetőség, ne tétovázzunk, hogy korra, nemre, pártállásra, vallásra és vagyonra való tekintet nélkül megbüntessük a bűnösöket, és ezzel rálépjünk az eddigi gyakorlatokkal szakító, a nemzet felemelkedéséhez vezető, a megújított, XXI. század kihívásaira méltó választ adni tudó „harmadik út”-ra.(3)     

(1) Szózat 2009. november.
(2) Mint Wass Albert: Magyar örökségünk; Történelmünk-magyar kultúránk 11-22. oldal, Kráter Kiadó Pomáz 2002.
(3) Németh László meghatározása a szárszói konferencián, a részletes válasz elképzelései az Antiszemiták vagy radikálisok dolgozatomban olvasható.

Cságoly Péterfia Béla
főszerkesztő