Levél az olvasóhoz 2022. novemberi lapszám

„Potius sero quam numquam” 

/Jobb későn, mint soha, Titus Livius/ 

   A társadalmi fejlődés az évszázadok során magával hozta az igényét, hogyan tudják megérteni az emberi és filozófiai ok-okozati összefüggéseket, hogyan tudják megérteni, amit eddig felfogni sem tudnak. Boethius római filozófus szerint „az értelmiségiek természetüktől fogva mértéktartóak; – aki pedig üldözi őket, nem más, mint az irigység, a tudatlanság és az ostobaság”. A teológus-filozófus francia Abelárd, Saint-Denis kolostor egykori apátja, aki a XII. században élt és a logika mestere volt, jellemének egyetlen vonását hangsúlyozom – hevesebben a hit és az értelem szövetségéért nem szállt síkra nála senki. Sokkal messzebb jutott ebben, mint Szent Tamás elődei közül bárki, vagy az új teológia nagy úttörője Szent Anselmus, aki az ezt megelőző században elsőként fogalmazta meg termékeny formuláját: „az értelmet kereső hit” jelszavát. E tanok folytatásaként megpróbálta a természeti törvények felkutatásával rendszerbe foglalni mindazt, ami az emberi gondolkodás summája. Humanizmusa eljutott addig a toleranciafokig, hogy minden egyénben „Isten fiát ismerhessük föl”, ellentétben azokkal, akik megosztani igyekeznek az embereket.

„A saját ciszternádból igyad a vizet, csak azt, ami a saját kutadban buzog fel.” Az ő tanításait értelmezve, az előző sorban idézett Példabeszédek Könyve (V.15.). hatására és Szent Anselmus nyomán jutott el Thierry de Chartes teológus felvetésére, hogy „nincs más autoritás, csak az értelemmel bebizonyított igazság, a múlt tanításainak megértése”.

⃰

   Magyarországon 1989 óta sem sikerült – többek között – olyan történelemkönyvet alkotni, ami reálisan, a maga valóságában adja vissza a múltat. Az 1950-es években leírt és bevezetett magyarellenes történelemoktatás, a tankönyvek anyagai gyakorlatilag nem változtak, a kommunista-szocialista mantrákban fő csapásvonal a „proletár internacionalizmus” vagy az Averroës által megalapozott "kettős igazság" tana működött, nem történt elsöprő paradigmaváltás. A társadalomfilozófia területén ez az irányzat már olyan empirizmusig jutott el, hogy szinte teljesen megszabadították a politikát a valóságtól és a moráltól. Ez azért volt lehetséges, mert 1990-ben elszabotálták a kommunizmus haszonélvezőinek lusztrációját. Egyik legjobb példája, az 1956-os forradalom és szabadságharc torzításmentes történetével, a kisebb és jelentősebb szereplőinek és cselekedeteinek valóságával, vagyis a „száraz” tényekkel szembesüljünk. A politikai szekértáborok, egyrészt a klasszikus baloldalnak álcázott zöld neomarxisták, a kriptokommunisták, akik felmenői nemegyszer rákosista-sztálinista bűnözők vagy a kádárista megtorlás ítélkezőinek utódai, valamint a neoliberálisok is mást állítanak, mint a mostani kormánytöbbség különböző jobboldali értékrendű és keresztény-zsidó hitvallású tagjai. Sajnálatos eset vagy inkább bűn, hogy harminckét évvel a rendszerváltozás után sem sikerült egyértelmű és vitathatatlan nemzeti minimumot felállítani a történelemoktatás vagy a magyar irodalom tekintetében. Nagyon fontosnak tartom, hogy például 1956. november 4. kapcsán ne használjuk a „elbukott” szót annak megszokott ideológiai értelmében. Az ’56-os forradalom ugyanis nem bukott el, hanem leverték, s ez nem pusztán szóhasználatban rejlő különbség. Minderre egyértelműen a szovjet hadsereg fegyveres erőinek megszálláskori nyomasztó túlsúlya miatt kerülhetett sor. Ráadásul a forradalmat nemcsak leverték, hanem tényszerűen vérbe fojtották. Ráadásul legfeljebb logikusnak nevezhető, hogy Moszkva nem engedte el egyik leigázott kelet-európai országát sem, a jaltai világrend megbontása ekkor még elképzelhetetlen volt. Főleg ezért sántít a mai ukrán vezetés párhuzama, amikor politikai megfontolásokból egy kisebbséggyűlölő, náci és sztálinista módszereket is egyszerre felhasználó rezsim, a szláv, orosz-ukrán belháborút párhuzamba állítja egy szovjet-kommunista megszállás (akik között nagyon sok ukrán komisszár és katona volt) elleni harc barikádjainak hőseivel, a felfegyverzett magyar munkások, diákok és értelmiségiek élethalálharcával.

Ráadásul – evvel csak 1990. után szembesültünk – az’56-os forradalom néhány napja alatt elérte célját: a kommunista diktatúra politikai szerkezete alapjaiban megrendült, Magyarország önálló, részben független és részben semleges európai országgá vált, újjáalakultak a demokratikus pártok, az elvben önszerveződésre épülő önkormányzati rendszer. Vagyis nyugodtan mondhatjuk, hogy – az idő rövidsége ellenére – ’56. november 4-én a forradalom győzött. Persze nem tudhatjuk, „mi lett volna, ha” nem következik be a szovjet intervenció, vagy a „Szabad Európa” rádió által beharangozott nyugati katonai segítség valóban eljön, de joggal feltételezhető, hogy lokális, de akár újabb világháború is kitörhetett volna. De ugyanilyen őszintén beszélni kell az USA által képviselt katonapolitikai-gazdasági doktrína felelősségéről, amely egyfolytában uszított a „szabadság, a demokrácia nevében” az ellen a Szovjetunióval szemben, akivel ő maga kötötte meg – a már fentebb említett – elhíresült jaltai-egyezményt, a világ politikai érdekszférákra történő felosztásáról. Azóta eltelt hetvenhét év, de ez a doktrína mit sem változott, látjuk sajnos napjainkban közvetlen közelünkben. Meg kell azt is említeni, hogy erősen kétséges lett volna egy megszállás elmaradása esetén is a magyar belpolitika. A különböző hátterekből érkező, eltérő politikai irányzatokat reprezentáló vezetők között – láthattuk fél évvel a rendszerváltás utáni első szabad választás után – előbb-utóbb komoly feszültségek, ideológia és politikai viták robbantak volna ki. Tény az is, hogy 1956 októberében azonban a különböző irányzatok, fontos tisztséget betöltő személyek közös „elvi” célkitűzése más-más szándékból eredt, amely megmutatkozott előbb a Kádár-rendszer gyors stabilizációjában, illetve 1990 után a marakodásokban, hogy kik is voltak az „igazi” forradalmárok.

⃰

Valamelyik nap véletlenül újra kezembe került Huxley „szép új világ”-a. Néhány sorát kommentár nélkül bemásoltam – azt hiszem, sok mindent megmagyaráz…

„A trágárság, mely valójában tudomány volt, valósággal belerobbant a fiúk szemlesütött csendességébe.

– Ezek kellemetlen tények, tudom – mondta komoran. – De hát a legtöbb történelmi tény tényleg kínos. A történelem ostobaság – ismételte meg lassan.

Legyintett, s mintha valami láthatatlan tollseprűvel egy kis port távolított volna el, s ez a por volt Harappa, Úr, a kaldeusok városa volt; lesöpörte Théba és Babilon, Knosszosz és Mükéné pókhálóit. Újabb legyintés. Legyintés – és hol van már Odüsszeusz, hol van Jób, hol van Jupiter és Buddha és Jézus? Újabb legyintés – és az Athénnak, Rómának, Jeruzsálemnek vagy a kínai birodalomnak nevezett ókori szennyfoltok mind eltűntek. Egy legyintés – és üres lett az a hely, ahol egykor Itália volt. Legyintés, tűnnek a katedrálisok, huss, már el is tűnt Lear király és Pascal Gondolatok-ja. Huss, a passiók, a rekviemek, a szimfóniák, huss.

- Ezért nem tanítanak maguknak történelmet – mondta az ellenőr. – De most elérkezett az idő…”;

                                                                                                                                                                                               Cságoly Péterfia Béla