Levél az olvasóhoz - 2013.11. hó

Aki történelmet olvas,
mindig a sorok közt olvasson!

/Gárdonyi Géza: Intelmek fiaimhoz/

A világhálón immár negyedik esztendeje megjelenő Szózat havilap szerkesztői tisztelettel köszöntik az Olvasót! Tisztelettel és reménnyel, hogy magába fogadja Vörösmarty Mihály leginkább megigéző művének szellemét, reménnyel, hogy hónapról-hónapra sikerül átadnunk a Kárpát-haza, a magyarság jövőéért érzett felelősséget, azt a szellemiséget, azt a lelki spiritualitást, amelyet lapunk szerzői és örökös főszerkesztője Bajcsy Zsilinszky Endre képviselt. Montaigne szerint: »Gyakran látunk kövér és termékeny ugarföldön ezerféle haszontalan gyomot és bozótot. De szántsuk fel és vessük jó magot bele, bő hasznunk terem; a szellemmel is így vagyunk. Ha nem zabolázzuk állandóan, nem állítunk célt tevékenységének útjába, nem leli helyét és csak tántorogni fog a képzelődés parttalan vizein…« (1)  Mi a szerkesztők, boldogok vagyunk ha jó magot vethettünk, hívunk, bíztatunk Olvasó, arass minél többet a Szózat mezején.

*

Október elején Horvátország nemzetközi körözést adott ki a MOL vezérigazgatója ellen. E ténnyel ismét bebizonyosodott, hogy a magyar külügy 1944-1990 óta tartó, vazallus szemléletű politikai gyakorlata teljes kudarc. Ismét bebizonyosodott, hogy a trianoni békediktátumban előnyhöz juttatott országok minden lehetőséget megragadnak, hogy bizonyítsák műállamiságuk jogosultságát. Magyarország külpolitikája, érdekérvényesítése – ezzel az önfeladó, a brüsszeli, washingtoni elvárásoknak való megfelelésre összpontosító külügyminisztériummal – eleve kudarcra van ítélve. Herczeg Ferenc írta: »Művelt ember nem lehet el történelem és nemzeti irodalom ismeret nélkül, különben elnyomorítja nemzeti öntudatát az ellenséges propaganda, mely állandóan azon van, hogy lekicsinyelje a magyarság történelmi és kulturális jelentőségét.«(2) Az eddigi külügyérek, napjainkban pedig Martonyi és Németh Zsolt ámokfutása a politika, az őket kinevező miniszterelnökök súlyos felelőssége. Tagadhatatlan tény, hogy elődeinek rabló-osztogató-elherdáló gyakorlata miatt a részben neo, részben nemzeti liberális- kereszténydemokrata Orbán kormány nehéz helyzetben van. Ugyanakkor Magyarország épp a fennebb említett elődök miatt tovább nem hátrálhat. Elbuktunk Szlovákiával, a szlovák nyelvtörvénnyel szemben, nem érvényesítettük jogos igényeinket sem Románia, sem Horvátország uniós csatlakozása előtt, részben vagy teljesen szemet hunyunk a magyarság beolvasztásának, a magyar nyelv eltiprásának, délvidéki és kárpátaljai, szerb és ukrán gyakorlatán. Így tökéletesen ráillik a rendszerváltás óta a parlamentben regnáló politikai elitre Ortega Y Gasset (3) állítása: »Vannak önmagukhoz hűtlen nemzedékek, amelyek a beléjük oltott kozmikus szándékot megtagadják. Ahelyett, hogy lelkesen megragadnák a számukra kijelölt feladatot, süketek hivatásuk szólongatásaira; nyilvánvaló, hogy a történelmi éberségnek ez az elhanyagolása nem folyhatik büntetlenül.« Már rég látni kellett volna, a nagyhatalmak, az Unió kegyében bízni nagy butaság. Már rég észre kellett volna venni:» a dermesztő közönyt, ripők ellenségességet, arrogáns fölényt, amivel ez a Nyugat szemléli Kelet-Európa sorsát. Nem él egy nép, amely hajlandó lenne a magyarság érdekében egy diplomáciai lépést kockáztatni, kimondani egy súlyos, igaz szót;« jegyezte be Naplójába Márai Sándor.
Ez a hanyagság, ez a nagyfokú butasággal párosult felelőtlenség azonban belpolitikai szinten naponta folytatódik. Illyés Gyula 1974-es naplójegyzetében így írt: »Feltüntetni azt, hogy a máig be nem olvadt cigányetnikum más, mint a magyar, nem diszkrimináció. Összemosni a kettőt, sem a demokráciát, sem a fejlődést nem szolgálja;«. Többek közt azért sem, mert a rasszizmus /akárcsak az antiszemitizmus / tudománytalan, önkényesen negatív értékítéletet sugalló fogalom. A rasszizmus és a holokauszt  elüzletiesítése az egész világon már jóval korábbról megfigyelhető, kezdve a végtelenül uniformizált hollywoodi mintára készült filmektől a mindenhová beszüremlő áthallásokig, amelyeket az átlagember már pusztán a borzalom átélésére használ anélkül, hogy a tényleges történelmi valóságra vonatkoztatná. De feleleveníthetnénk itt számtalan figyelemhiányban szenvedő liberális értelmiségi által összetákolt rémmesét, amelyekben láthatatlan magyar nácik a valóságban meg nem történt dolgokat cselekedtek. Sokkal súlyosabb gyakorlat azonban az, ahogy a szocialista és liberális érzelmű értelmiség használja /ki/ a holokauszt-ütőkártyát, miközben a fajvédelem, a faji gőg legfőbb élharcosai elsősorban pont azok a zsidó származású liberálisok, akik egyben a világ és a hazai zsidóság hangadói. A liberálisok napjainkban mindenáron a filoszemitizmust részesítik előnyben az elmével szemben, gondolataikat szélsőségekkel, gyűlölködéssel, uszítással mérgezik, érveiket egyoldalúan, vallási, faji, politikai alapon állítják fel, egyfajta tömegpszichózisra rátelepítve teóriájukat. Az így felépített »csoportgondolkodás« legfőbb jellemzője, hogy az általa megfertőzött egyének később zsigerből elutasítják a beléjük sulykolt rögeszméik kétségbe vonását, ráadásul pedig azokat, akik a csoporton kívül maradnak, elszigetelésre, befeketítésre, sőt – adott esetben – fizikai kiiktatásra ítélik,  ezt a jelenséget Nietzsche »csordaszellemnek« aposztrofálta. Ebben az áldatlan helyzetben a jobboldali szellemiségű embernek elsősorban arra kell összpontosítania, hogy a jobboldaliság egyik legfontosabb ismérve az egyéni erő transzcendens eredete felé való orientáció. A skolasztikus filozófusok legkiválóbbika Aquinói Szent Tamás, a Summa Theologiae című művében abból indult ki, hogy az emberi értelem az okság elvét alkalmazva képes bebizonyítani a teremtett világból Isten létezését és sajátosságait, közöttük azt, hogy Isten mindentudó és nem téveszthet meg senkit sem. Isten az embernek kinyilatkoztatást adott, amelyet az emberi értelem képes megismerni, felismeri a jót és a rosszat, amelyhez  – véleményem szerint –  minden kereszténynek tartani kell magát. A fentiek okán a Szózat havilap főszerkesztői üzeneteiben és egyéb írásaiban már többször felvetettem, hogy a holokauszt-bohóc  Kertész Imre (4), Konrád, Heller Ágnes és a többiek, nemcsak a magyarság, hanem a magyarországi zsidóság legfőbb ellensége. Ezekhez az emberekhez lelkesen csatlakoznak az olyan anyagi haszonszerzésből zsidókérdést csinálók, mint a Herzog-örökösök vagy a MÁV kifosztására Amerikában szövetkezettek. A magyarországi zsidókérdésről, a magyar-zsidó viszonyról írt újabb elemzésemet azonban más egyéb tényező, esemény is ösztönözte. Egy, az ez év tavaszi olvasói üzenetre, amelyben a Szózat havilapot és szerkesztőit az itt olvasható irodalmi anyagok, analizáló írások, valamint Bajcsy-Zsilinszky Endre személye miatt antiszemitizmussal, fasizmussal, nyilas fajvédő uszítással vádolja, a levélíró nyilvánvaló szellemi hiányosságai és tudatlansága miatt – tanulva a Romsics ügy sárdobálásából (5) – szerkesztőségünk egyszerűen nem kívánt válaszolni. A Szózat havilap szociális, keresztény eszmeisége egyébként sem teszi lehetővé az esetleges félremagyarázásokat, hamis vádakat, ezért itt emlékeztetném az azonnal /barnainges, nyilas/ farkast kiáltókat egyrészt náciellenessége miatt kivégzett örökös főszerkesztőnk, Bajcsy-Zsilinszky Endre, másrészt Márton Áron püspök által mondottakra. »Nem tudtam és nem tudok egyetérteni sem az első, sem a második zsidótörvénnyel; Azok alapelveit elhibázottnak tartom mind a magyar história, mind a magyar szellem, mind a magyar alkotmány szemszögéből. Az én megítélésem szerint nincs magyar alkotmányosság és nincs szentistváni birodalom a jogegyenlőségnek nemcsak egyszerű európai, hanem kifinomult magyar érvényesítése nélkül; nem volt közöttünk számottevő ember egyetlen egy sem, aki úgy akarta volna megoldani a zsidókérdést, visszaszorítani a zsidóság szellemi és gazdasági túlzottnak érzett hatalmát, hogy három, a mi nemzetünk számára örökidőkre szóló normát csak egy ujjal is érintsünk. Ez a három norma: a jogegyenlőség, a keresztény vallás és erkölcs parancsa és a magyarság mély embersége...«(6)  A nagy erdélyi katolikus püspök pedig arra figyelmeztetett, hogy: »Krisztus papjának elutasíthatatlan kötelessége, hogy az igazság mellett kiálljon és az emberben – bármilyen hitet valljon és nyelvet beszéljen is – a testvérét nézze. Kötelez erre (…) a keresztény cím, amelyet annyiszor használnak föl igen különböző értelmezéssel jelszó gyanánt. Aki a felebarátja ellen vét, veszélyezteti a kereszténység kétezer évi munkájának egyik nagy eredményét, az emberek testvériségének gondolatát.« (7) Ezek a mindig követett elvek mellet azonban el kell- el kellett gondolkodnom a magyarságot ért folyamatos és agresszív támadások miatt, hogy meddig tart, meddig tartható a hazai zsidósággal szemben a keresztényi szeretet és türelem, hol, mikor és miért alkalmazandó a jogos önvédelem…
 A kereszténység egyik legfontosabb elemének, az emberek testvériségének eszméjét azonban leginkább maguk a zsidók gyalázzák. Az októberben Izraelben elhunyt szefárd Jószéf Ovadija rabbi azt állította, hogy » a nem zsidók olyanok mint a szamarak, így egyetlen életcéljuk a gazdájuk, a zsidóság szolgálata; a nem zsidók azért születnek, hogy minket /ti. a zsidókat/ szolgáljanak, enélkül nem lenne helyük a világban.« A Vatikáni Zsinat 1965. októberében adta ki a NOSTRA AETATE nyilatkozatot, de a Zsinat elvárása ellenére sem történt semmi, és a párbeszéd zsidók által való elfogadása egyre váratott magára. A későbbiekben eltelt több mint huszonnégy év alatt a Vatikán minden szalmaszálba belekapaszkodott, hogy legalább a párbeszéd látszatát fenntartsa. A Havannai Apostoli Nunciatúrán 1998-ban tartott fogadáson, a Kubai Egyházak Tanácsa képviselőit üdvözlő beszédében VI. Pál pápa külön köszöntötte a Tanácsban, mint megfigyelők, a jelenlevő zsidó delegáció tagjait, mintha azok a párbeszéd miatt lettek volna jelen. Nem volt elég, hogy a szentmisék liturgiájából kihagyták a zsidók által gyakran kifogásolt apostoli tanítást: »Az ő vére mirajtunk és a mi magzatainkon«/Máté 27,24-2/ Nem volt elég, hogy a katolikus Egyház minden tőle telhetőt megtett az antiszemitizmus csökkentéséért, a zsidók nem hagytak ki egyetlen sértő szót sem a Talmudból.  Ezért történhetett, hogy II. János Pál Pápa egy kétségbeesett végső lépésre szánta el magát, és az Egyház nevében bocsánatot kért a zsidóságtól. Pápasága alatt, 1978 és 2005 között állítólag több mint száz esetben kért bocsánatot régmúlt eseményekért különböző csoportoktól, amelyekben legfeljebb katolikus személyek voltak hibásak, de nem az Egyház. Kérdés hát, mit várhatunk mi magyar keresztények az olyan, Magyarországon is élő zsidóktól, akik a legszentebb könyvük az a Talmud, amelyben ez áll: »Bármikor teszel is egy fogadalmat, esküt, ígéretet, emlékezz a Kol Nidre imára, melyet elmondtál az engesztelés napján, és fel vagy mentve a teljesítésének kötelezettsége alól.«  Azonban nem  csak a vallásos zsidók provokálnak: »a modern magyar kultúra és ipar jelenlegi formájában nem is létezne, ha a XIX. századtól a zsidó polgárság nem teremtette volna meg ezek alapjait« nyilatkozta egy zsidó történész. Az ilyen megjegyzések mellett csak végig kell néznünk, hogy az elmúlt hetekben több olyan, a magyarországi zsidósággal kapcsolatos esemény is történt hazánkban, amiért a helyzet valódi okainak keresése, az erre adott méltó válasz, vagyis a valóság feltárása immár elodázhatatlan.
 Ez év október 2-án tartották Budapesten, a parlament Felsőházában a Tom Lantos Intézet által szervezett »Zsidó élet és antiszemitizmus a mai Európában« konferenciát. Az itt elhangzott, gyűlölettel teli, valótlanságok áradatára Navracsics Tibor miniszterelnök helyettes igen szerencsétlenül reagált. Nyilvánvaló, hogy mint szinte minden magyarországi politikus, nem bír megküzdeni azzal az igen erős szuggesztióval, amellyel napjainkban a jobboldali eszmeiséget szinte kizárólag az antiszemitizmussal azonosítják, miközben napjaink kormányzópárja csak igen-igen nagy jóindulattal nevezhető annak (8). Ez a tévedés olyan erősen gyökeret vert már a lelkekben, hogy számos, valóban jobboldali polgárnál is a politikai irányultság vélt határkövévé tesszük az antiszemitizmust. A zsidókérdés helyes értékelése tehát már csak ezért is fontos, hogy tudjuk, mennyire igaz ez az állítás. Navracsics egyik fő érvét, miszerint:» a magyar demokrácia ma minden polgárát megvédi azokkal szemben, akik gyűlöletet szítanak…« vagyis a gyűlölettörvényt, még a kormányhoz igencsak közeli Mandíner blog (9) is kétkedve véleményezi. Az már csak hab a tortán, a miniszterelnök helyettese arra emlékeztetett, hogy Gyöngyösi Márton Jobbik-os képviselő felszólalása után szigorították a házszabályt, szűkítették a parlamenten belüli szólásszabadságot, hogy ne lehessen »gyűlöletet« szítani az Országgyűlésben. A tanácskozáson résztvevő izraeli Jáir Lapid pénzügyminiszter beköszöntőjében ismételten előhozakodott a zsidók által leginkább hangoztatott váddal, amiben Magyarország, a magyarság kollektív felelősségét hangoztatta a zsidók ellen elkövetett bűnökért. Holott a magyar nép felelőssége sem kisebb, sem nagyobb, mint az Európában a németek által megszállt többi ország lakosaié. Sőt! Márai Sándor ezt írta:»A nemzet mindezért nem felel többé, s ez az egyetlen vigasz. Mégis nagyon szomorú, hogy akadtak magyarul beszélő emberek, akik vállalták a német rohamkések parancsára ezt a szerepet.«(10). Ezt azonban a zsidók másképp látják. Szerintük minden magyarnak kutya kötelessége lett volna hadba szállni a németekkel, őket menteni a megszállókkal szemben, még akkor is, ha ezzel a cselekedettel a keresztény magyarok menthetetlenül veszélyeztették volna a baráti, családi, rokoni kapcsolatok életét. Holott Hitler és a nácizmus merénylet volt az emberi szabadságjogok, így a magyarság szabadságága ellen is. No meg a magyar nép sem volt szótlan. Kérdezem én: zsidókat mentő akciók nem voltak? Zsidókat nem bújtattak? Horthy nem mentette, amíg tudta, a budapesti zsidóságot? (11) Pannonhalma nem bújtatott százával zsidó gyerekeket és felnőtteket? Már a német megszállás alatt, 1944. augusztus 13-án, írt immár másodszor Slachta Margit feltáró levelet Horthy Miklósnénak a kamenyec-podolszkij deportálásokról. A parlamentben több képviselő vonta kérdőre a zsidóság sorsával kapcsolatban a német kollaboráns Endre László nyilas államtitkárt, többször felszólalt és tiltakozott maga Bajcsy- Zsilinszky Endre is. Ennek ellenére mindmáig a liberális, filoszemita történészek, mint Komoróczy Géza, mindent megtesznek csúsztatásaikkal a társadalom lelkiismeretének megdolgozására:» a magam nevében is, a következőket kell még mondanom: jogosan érte s éri a vád a magyar társadalmat, hogy annak idején nem tett meg minden tőle telhetőt és elvárhatót a magyar zsidóság megmentése érdekében, s hogy részben az előítéleteivel is hozzájárult ahhoz, hogy a zsidóság elpusztítása – gondoljunk bele: egy sokszoros Mohács! – nem okozott legalább utólag valamifajta nemzeti megrendülést; Erdélyi József és Sinka István, hogy csak két irodalmi kiválóságot említsek, akiknek egyébként nem akarok társadalmi vonatkozásban semmi különösebb jelentőséget tulajdonítani: e két költőnk a háború alatt bizonyára nem küldött egyetlen személyt sem a kivégzőosztag elé, sőt, talán még segítettek is a zsidó barátaik mentésében. De a történész nem tagadhatja, hogy verseiknek is, sok egyéb tényező mellett, szerepük volt abban, hogy a magyar közvélemény egy jelentős része elfogadta vagy tudomásul vette a zsidóüldözéseket.« Jeles költőnk, Tornai József, e gusztustalan gyakorlat miatt írta teljes joggal : »El kell gondolkodnunk a bocsánatkérés lehetőségén is. De végül is úgy vélem: bocsánatot nem kérhetünk, mert ezzel elismernénk bűnösségünket. Márpedig a mi nemzedékünk nem bűnös a holocaust dolgában. Ugyanígy nem vállalhatjuk a felelősséget sem azért, amit annak idején nyilasok, csendőrök, ügybuzgó tisztviselők, katonák, a bábkormány tett a magyar zsidóság ellen.« Ugyanakkor a magyarságot rágalmazók bölcsen megfeledkeznek arról, hogy 14 dúsgazdag zsidó család, a fél vagyonukkal, kiváltotta magát anélkül, hogy eszükbe sem jutott ötszáz vagy ezer szegény zsidógyerek életét kérje, ha már pénzzel el lehet intézni az ilyesmit. Az ehhez hasonló zsidó kontra zsidó mentalitás általános volt, ezt az üldöztetések idején vetette Naplójában papírra Márai.(12) Tény, hogy a zsidókkal nagy tragédia történt, de abba nem hajlandók belenyugodni, hogy a zsidók viszontagságai csak egy része az általános, mindenkori emberi tragédiáknak. A magyarság legnagyobb tragédiája nem más, mint a jogtalan trianoni szétszakítás! Aki ezeket- ezt szóba meri hozni, az a zsidóság szerint csökkenti az ő szenvedésüket és viszonylatosítani akarja a zsidók szerencsétlenségét, szenvedéseit. A megmaradt magyar zsidóság minden területen kivételezést és külön kárpótlást követel, eközben Enver pasa legalább 800 ezer örmény keresztényt gyilkolt le, amikor a Sztálin által elkövetett legalább 7 milliós ukrán holodromra gondolunk, vagy ha felelevenítjük az egykori belga gyarmatosítók megközelítőleg 10 milliós kongói népirtását. Egyébként is a zsidók nagyvonalúan számolják áldozataikat, különösen akkor, ha kárpótlást követelnek, lásd Turai János, a váci zsidó hitközösség elnökének ez irányú számait.(13) Holott a képen is látható,  1943-ban kiadott statisztikai zsebkönyv szerint a hazai zsidóság 1941-ben, tehát az első és a második bécsi döntés után, a visszacsatolt területekkel együtt is megközelítőleg 401 ezerre tehető, egy 1946-os újságcikkben megközelítőleg 220 ezerre vélelmezték a zsidó áldozatok száma.  Az, hogy a németek és a Szovjet által megszállt Lengyelországból és a volt Galíciából, az ukránok, a lengyelek, a kommunista partizánok elől idemenekült, majd a németek által elhurcolt zsidók számát a hazai áldozatokéval összemossa, nagy pofátlanság. De nem csak ebben csúsztat Turai, szerinte: »sok száz milliárd arany pengőt érő vagyonuk rámaradt a többségi társadalomra.« A hitközösségi elnök természetesen nem beszél arról, hogy ennek a vagyonnak jelentős részét ellopták előbb a németek, majd az oroszok és nyugaton a felszabadító amerikaiak, a háború után pedig a maradékot a zsidó származású kommunista nómenklatúra tagjai. Persze a későbbi sokszoros kárpótlásokról sem beszél… Heller, Turai és társai nem veszik észre, vagy nem akarják tudomásul venni, hogy a magyar társadalom jelentős része nem az izraelita vallással, nem a zsidókkal, hanem az ehhez hasonló mentalitással szemben ellenséges. Maga Márai is megállapította, hogy a zsidók gyors észjárásúak, rövidtávon okosak, azonban hosszabb távon képtelenek felismerni a saját érdekeiket.(14)  Egyébként is a zsidóság végtelenül rugalmas, akár eszmét is eldob, ha saját azonosságtudatáról van szó. A hazai politikai ősellenség képviselőjével, az MSZP-s Steiner Pállal azonnal, TV adásban, összeborult a Fideszes  Fónagy János, amikor az állítólagos, de valótlan zsidóellenes atrocitásokról lehetett a  liberális sajtóban olvasni. Visszatérve a magyarországi zsidó áldozatok számára, azt számtalanszor kőbe próbálták vésni, hogy 600 ezer embert hurcoltak el, bár Haraszti György történész, az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem tanszékvezetője már több mint nyolcszázezer zsidó származású, vagy izraelita vallású magyar állampolgárról beszél. Azt azonban érdekes módon sohasem emlegetik, hogy 1941-ben, a háború kitörésekor Romániában 778 ezer izraelita élt,(15) és akiből 1942. január 20-án már csak 342 ezer volt életben. Vagyis a következő évre a románok – anélkül, hogy a németek rákényszerítették volna őket – a zsidó lakosság 46%-át legyilkolta a határokon belül, a határokon kívül további 158 ezret, tehát összesen 594 ezer zsidót. Majd a háború végéig még ez a szám jelentően emelkedett, vélhetően 652 ezerre, de a pontos adatokat azonban máig nem lehet tudni. Szlovákiában a szélsőjobb és a radikálisan nacionalista oldal, olykor a szlovák katolikus klérus képviselői is, nem egyszer nyíltan és nagyon pozitívan nyilatkoznak az egykori Hitler-csatlós Tišo-i bábállamról, annak személyiségeiről. (16)  Ezeket valahogy mindig elfelejtik a nyilatkozók, épp ezért egy külön tanulmány tárgyává kellene tenni, miért éppen a magyarok, Magyarország a hazugságáradatok, a gyűlöletkeltés célpontja. Eközben az Orbán-kormánynak köszönhetően, a magyar adófizetők pénzéből jövőre elkészül a zsidó Sorsok háza, a volt józsefvárosi pályaudvar is holokauszt emlékhellyé válik. Számtalan zsidó is tagadta-tagadja a mindent átfogó magyar antiszemitizmust, őket azonban máig szándékosan elhallgatják. »… Egy menekült – orvos, zsidó, munkatáborban volt, három nap előtt érkezett-: „Nem volt antiszemitizmus az október huszonharmadikát követő napokban. Nem volt osztály, nem volt vallás. Mindenki együtt volt. Ezért érdemes volt élni. Zsidó vagyok, sok rossz emlékem van. De ezekben a napokban először éreztem, hogy büszkeség magyarnak lenni.« (17) Üde színfolt ebben a nyomorúságos állapotban Vámos György véleménye: » Ön/önök/ kárt okozott és okoz a hazai zsidóságnak is, mivel önökön keresztül lehet fenntartani e hazában az antiszemitizmus rémképét Magyarországon; valóban veszélyben van a demokrácia, de hozzá kell tegyem: addig áll fenn a veszély, amíg önök itt élnek közöttünk. Nincs több mondanivalóm, legyen önből/önökből/ most már végre elég!« (18)
      Összegezvén a fentieket, két kiváló írónk segítségével próbálom levonni a zsidó-magyar ellentét tanulságait. Gárdonyi írta: »a zsidó baj nálunk azért is megoldhatatlan, mert a rossz zsidók elleni küzdve bántjuk a jó zsidókat is, akik szívükben már magyarok; Viszont meg, ha ezekre való tekintettel foglalkozunk a zsidó kérdéssel, a rossz zsidók/ az idegenséget fenntartó mások elszegényítésével gazdagodásra törő, kereszténygyűlölő zsidók/ tovább hatalmaskodnak és rontanak bennünket. A kettőt elválasztani nem lehet, mert a vallásuk egybeköti őket…« (19)Márai úgy látja, hogy az antiszemitizmus, valamint a magyarság és a zsidóság közötti szakadék legfőbb oka maga a zsidóság, amely nemcsak a magyarokat, hanem ötezer év óta minden őt befogadó népet gyűlöl: » a zsidósággal valamit kezdeni kell – írta ezt 1949-ben – mert ez így nem megy békésen.« Naplójában még 1946-ban így vélekedett: » a zsidóság – tragikus tévedéssel – a bolsevizmuson át vesz elégtételt magának az elszenvedett sérelmekért; a zsidókkal baj van. Nem az a baj, hogy a sok szenvedésből és nyomorúságból nem tanultak semmit,- ki tanult valamit. Senki. Nem, a baj az, amit tanultak. Megtanulták a fasizmust, és a maguk zsidó módján csinálják tovább. Megtanulták, hogy a nihil forradalma, ez az anarchikus életérzés, lehet üzleti, társadalmi gyakorlat. Mindent szabad és lehet, csak, mert lehet. Ennél veszélyesebb leckét nem is tanulhattak...« 

1.  Esszék. Bibliotheca Kiadó, 1957.
2. Napkelte előtt. Budapest, 1937.
3. Korunk feladata. Budapest 1944.
4. Forrás:Die Zeit
5. György Péter: Nem ússzuk meg. Gerő Andrásról, Ronsics Ignácról és a Horthy-korszakról. Magyar Narancs, 2012. július 12.
6. Felszólalás a zsidókérdésről. Országház 316. ülése, 1942. november 27.
7. Szentbeszéd a kolozsvári Szent Mihály templomban, 1944. május 18-án. Domokos Pál Péter: Rendületlenül…Márton Áron, Erdély püspöke.
8. Cságoly Péterfia Béla: Néhány gondolat a rendi társadalom újjászervezéséről, http://www.szozat.org/showpage2735.htm
9. http://mandiner.blog.hu/2013/10/04/van_ertelme_a_gyuloletbeszed_jogi_szankcionalasanak
10.  Márai Sándor: Naplóm, 1944.
11. Sir A. W.G. Randall Külügyi Tanácsos feljegyzése:"Namier professzor (Jewish Agency) tegnap közölte velem, munkatársai súlyos aggodalommal gondolnak azokra a lehetséges következményekre, amelyek a Magyarországon viszonylagosan biztonságosan élő 800 000 zsidót sújtanák, ha a magyar kormány idő előtt szakítana Németországgal. Mint mondja, az itteni zsidók úgy érzik, Németország valószínűleg nem tűrné el a magyarok elszakadását, és amíg azt hadseregük helyzete lehetővé teszi, a magyar kormány ilyen lépésére a németek az ország megszállásával válaszolnának, és kiirtanák az Európában utolsóként fennmaradt jelentős zsidó közösséget. Azt mondtam, hogy ez a kérdés a közvéleményt is foglalkoztatja, ez az egyik oka annak, amiért nem szánja rá magát Magyarország az idő előtt átállásra. Namier professzor közölte, a zsidókat illetően az egyetlen remény, hogy a magyarok nem tesznek semmit addig, amíg gyakorlatilag nem látszik valószívűnek, hogy a németek már nem képesek reagálni." London, 1943.október 14.
12. Beke Albert: Márai a magyarságról és a zsidóságról. 90. oldal
13. Közös tennivalónk a holokausztévre készülve. Magyar Nemzet, 2013. október 15.
14. Beke Albert: Márai a magyarságról és a zsidóságról. 184. oldal
15. Martin Gilbert: Atlas of the holocaust. London, 1982.
16. http://www.mult-kor.hu
17. Márai Sándor: Naplójegyzetek, München, 1956. november 22.
18. Nyílt levél Heller Ágneshez, - 2011. április 18, Magyar Hírlap
19. Gárdonyi Géza: Földre néző szem /Intelmek fiaimhoz/, Dante Kiadás, Budapest.

Cságoly Péterfia Béla
  főszerkesztő