Levél az olvasóhoz - 2018. 7. hó
Szétzilált társadalmunkban az egyén vagyis az „én” jutott főszerephez, mely állapot olyan paradoxonokat szült, melyre az emberiség történetében még nem volt példa. Már-már közhelynek számít, hogy atomizált társadalomban élünk, ahol az individuum, az egyéniség, a különcség és a másság jelenti a követendő normát, ahol a közösségi lojalitás legfeljebb érdekből ered, ahol az ÉN fontosabb, mint a MI. Vajon meddig terjeszkedhet a szubjektum határa, hol van az a kritikus választóvonal, ahol az egyén már képtelen visszatérni a közösségi térbe? A kérdés egyszerre szociológiai, pszichológiai (szociálpszichológiai), ugyanakkor a probléma történelmi, politikai, gazdasági és vallási eredetű is. A válasz is csak kísérlet lehet, hiszen minden egyén-egyéniség egyedi és megismételhetetlen, viszont léteznek olyan genetikai és kulturális, normatív tényezők, melyek alól a szubjektum sem mentheti ki magát, hiszen bármennyire őrzi az egyén a szuverenitását, mégis közösségi térben kell mozognia.
Kezdjük az egyén szerepével, jelenségével, mely elsősorban az identitásban mutatkozik meg, ha nem is mindig látványosan, de alapos vizsgálat után kézzelfoghatóan.
„Az identitás a tudat ügye, vagyis egy önmagunkról kialakult tudattalan kép tudatosulása” (Jan Assmann, én.: 129). Az identitás szó szerinti jelentése önazonosság(tudat), ám a hétköznapi szóhasználatban ennél többet takar. A kifejezéshez szorosan kapcsolódnak olyan fogalmak is, mint a személyiség, attitűd, orientáció, reprezentáció, sztereotípia, kategorizáció, szocializáció, kultúra, nemzet, autonómia, kisebbség, melyek mind részei az identitás értelmezésének. A mai értelemben vett identitás a modernitás terméke. A premodern időkben a szót nem használták, nem volt jelentősége, mivel az egyén szerepe háttérbe szorult a közösség javára, a feudalizmus társadalmi berendezkedése pedig csupán három rétegre tagozódott (arisztokrácia, egyházi szereplők, jobbágyság), ezeknek pedig megvolt a maguk beágyazottsága. Az individualitás természetesen akkor is jelen volt, hiszen ez jellegzetes emberi sajátosság, viszont az extravertáltság legfeljebb a felső körökben volt elfogadott. Az önazonosságtudat tehát létezett, ám ha jobban belemélyedünk, észrevehetjük, hogy tagozódik. Az individuális identitást érdemes két részre osztani, melyek az egyéni és a személyes önazonosítás két különböző aspektusában jelennek meg.
Az egyéni identitás elsősorban a biológiai, fizikai tulajdonságok tudatosításában jelenik meg, melyeket az egyének születésüktől halálukig „viselnek”. Ilyen a nemre, bőrszínre, intelligenciára vonatkozó, az önismeretből fakadó önazonosítás, mely az egyént mindenki mástól megkülönbözteti, mondhatjuk genetikailag bevésődött, ugyanakkor a társadalmi elvárások is hatással vannak rá.
A személyes identitás viszont az egyén társadalomban elfoglalt helyétől függ, így kulturálisan és szociálisan beágyazott, vagyis a társadalmi elismertségre és besorolhatóságra vonatkozik (Assmann, 130-131). A személyes identitás módosulhat az egyén élete során, a változás irányát az életében bekövetkezett hatások, ingerek éppúgy befolyásolhatják, mint az adott társadalomban zajló folyamatok.
És itt jutottunk el ahhoz a ponthoz, mely rávilágít a túlzott énközpontúság fonákjára. Egy közösség önmeghatározása elképzelhetetlen az egyén identitástudata nélkül, mivel a MI-azonosság és az ÉN-azonosság között kölcsönös megfeleltetés van, máshogy megközelítve „az én, egy társadalmi struktúra és a társadalmi élményből ered” (Mead 1973: 179). Az egyes embernek (individuumnak) csak más ember viszonyításában aktiválódik az én-tudata, vagyis más(ok)hoz mérten, más(ok)hoz viszonyítva nyilvánul meg önazonossága, ez a társadalmi interakciók során válik explicitté. Levonva tehát a tanulságot megállapíthatjuk, hogy az egyén képtelen önmagát meghatározni közösség hiányában, mivel hiányzik a viszonyítási pont. Így már érthetővé válik, hogy azok az egocentrikus személyek, akik kívül állnak vagy kívül akarnak állni a társadalmi tereken, tulajdonképpen skizoid állapotban leledzenek. Sajnálatos módon azonban éppen őket tekinti a ma embere követendő példának, így áll tehát feje tetejére a világ.
A krisztusi tanítás megerősítette a mózesi parancsolatot: „Szeresd felebarátod, mint magadat”(Márk, 12,31). Ennek téves félreértelmezése, hogy önmagunk imádata legyen a cél, a mondás esszenciája, hogy ismerjük és fogadjuk el magunkat természetesen úgy, ahogy Isten teremtett bennünket és ezt alázattal vegyük tudomásul. A jót találjuk meg önmagunkban, ez adja az egészséges öntudatunkat. Az énünk felemelése Isten vagy akár más ember fölé megbomlasztja azt a rendet és normát, mely a társas élet harmóniájának alappillére. Feladatunk van ezen a világon, melyhez a Teremtő megadott minden lehetőséget, de ehhez magunkba kell néznünk és elhelyezni szerény személyünket egy nagyobb létközösségben.
Törőcsik Attila
