Levél az olvasóhoz - 2018. 7. hó

Szétzilált társadalmunkban az egyén vagyis az „én” jutott főszerephez, mely állapot olyan paradoxonokat szült, melyre az emberiség történetében még nem volt példa. Már-már közhelynek számít, hogy atomizált társadalomban élünk, ahol az individuum, az egyéniség, a különcség és a másság jelenti a követendő normát, ahol a közösségi lojalitás legfeljebb érdekből ered, ahol az ÉN fontosabb, mint a MI. Vajon meddig terjeszkedhet a szubjektum határa, hol van az a kritikus választóvonal, ahol az egyén már képtelen visszatérni a közösségi térbe? A kérdés egyszerre szociológiai, pszichológiai (szociálpszichológiai), ugyanakkor a probléma történelmi, politikai, gazdasági és vallási eredetű is. A válasz is csak kísérlet lehet, hiszen minden egyén-egyéniség egyedi és megismételhetetlen, viszont léteznek olyan genetikai és kulturális, normatív tényezők, melyek alól a szubjektum sem mentheti ki magát, hiszen bármennyire őrzi az egyén a szuverenitását, mégis közösségi térben kell mozognia.

    Kezdjük az egyén szerepével, jelenségével, mely elsősorban az identitásban mutatkozik meg, ha nem is mindig látványosan, de alapos vizsgálat után kézzelfoghatóan.    

    „Az identitás a tudat ügye, vagyis egy önmagunkról kialakult tudattalan kép tudatosulása” (Jan Assmann, én.: 129). Az identitás szó szerinti jelentése önazonosság(tudat), ám a hétköznapi szóhasználatban ennél többet takar. A kifejezéshez szorosan kapcsolódnak olyan fogalmak is, mint a személyiség, attitűd, orientáció, reprezentáció, sztereotípia, kategorizáció, szocializáció, kultúra, nemzet, autonómia, kisebbség, melyek mind részei az identitás értelmezésének. A mai értelemben vett identitás a modernitás terméke. A premodern időkben a szót nem használták, nem volt jelentősége, mivel az egyén szerepe háttérbe szorult a közösség javára, a feudalizmus társadalmi berendezkedése pedig csupán három rétegre tagozódott (arisztokrácia, egyházi szereplők, jobbágyság), ezeknek pedig megvolt a maguk beágyazottsága. Az individualitás természetesen akkor is jelen volt, hiszen ez jellegzetes emberi sajátosság, viszont az extravertáltság legfeljebb a felső körökben volt elfogadott. Az önazonosságtudat tehát létezett, ám ha jobban belemélyedünk, észrevehetjük, hogy tagozódik. Az individuális identitást érdemes két részre osztani, melyek az egyéni és a személyes önazonosítás két különböző aspektusában jelennek meg.

    Az egyéni identitás elsősorban a biológiai, fizikai tulajdonságok tudatosításában jelenik meg, melyeket az egyének születésüktől halálukig „viselnek”. Ilyen a nemre, bőrszínre, intelligenciára vonatkozó, az önismeretből fakadó önazonosítás, mely az egyént mindenki mástól megkülönbözteti, mondhatjuk genetikailag bevésődött, ugyanakkor a társadalmi elvárások is hatással vannak rá.

    A személyes identitás viszont az egyén társadalomban elfoglalt helyétől függ, így kulturálisan és szociálisan beágyazott, vagyis a társadalmi elismertségre és besorolhatóságra vonatkozik (Assmann, 130-131). A személyes identitás módosulhat az egyén élete során, a változás irányát az életében bekövetkezett hatások, ingerek éppúgy befolyásolhatják, mint az adott társadalomban zajló folyamatok.

    És itt jutottunk el ahhoz a ponthoz, mely rávilágít a túlzott énközpontúság fonákjára. Egy közösség önmeghatározása elképzelhetetlen az egyén identitástudata nélkül, mivel a MI-azonosság és az ÉN-azonosság között kölcsönös megfeleltetés van, máshogy megközelítve „az én, egy társadalmi struktúra és a társadalmi élményből ered” (Mead 1973: 179). Az egyes embernek (individuumnak) csak más ember viszonyításában aktiválódik az én-tudata, vagyis más(ok)hoz mérten, más(ok)hoz viszonyítva nyilvánul meg önazonossága, ez a társadalmi interakciók során válik explicitté. Levonva tehát a tanulságot megállapíthatjuk, hogy az egyén képtelen önmagát meghatározni közösség hiányában, mivel hiányzik a viszonyítási pont. Így már érthetővé válik, hogy azok az egocentrikus személyek, akik kívül állnak vagy kívül akarnak állni a társadalmi tereken, tulajdonképpen skizoid állapotban leledzenek. Sajnálatos módon azonban éppen őket tekinti a ma embere követendő példának, így áll tehát feje tetejére a világ.

    A krisztusi tanítás megerősítette a mózesi parancsolatot: „Szeresd felebarátod, mint magadat”(Márk, 12,31). Ennek téves félreértelmezése, hogy önmagunk imádata legyen a cél, a mondás esszenciája, hogy ismerjük és fogadjuk el magunkat természetesen úgy, ahogy Isten teremtett bennünket és ezt alázattal vegyük tudomásul. A jót találjuk meg önmagunkban, ez adja az egészséges öntudatunkat. Az énünk felemelése Isten vagy akár más ember fölé megbomlasztja azt a rendet és normát, mely a társas élet harmóniájának alappillére. Feladatunk van ezen a világon, melyhez a Teremtő megadott minden lehetőséget, de ehhez magunkba kell néznünk és elhelyezni szerény személyünket egy nagyobb létközösségben.

Törőcsik Attila

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf