Levél az olvasóhoz - 2017. 3. hó

De talán egy kis borúra jól esne egy kis derű.
                  Halálra élet, novemberre március.
                                  / Móritz Mátyás költő /

 


Platón azt mondotta az időről, hogy az örökkévalóságnak mozgó képmása. Bár ugyanebben az öntőformában teremtődött később francia embertestvére Proust, de ő már csak a pillanatokról beszélt és egész időproblémáját két formulába sűrítette. Nézete szerint a pillanatok nem hasonlítanak egymáshoz, tehát a cél a minőségbeli különbségek lerögzítése, mert a pillanat maga a „múló örökkévalóság mása”.

   Platóntól Proustig magányos ember vagy egymás mellett békében-háborúban csendesen vagy lázongva élő tömeg megszámlálhatatlan alkalommal fordult önmagába s az idő felől kérdezgette a lelkét. Mert az ember életéből az „idő” könyörtelenül fogy, így az idő mindig az emberi gondolkodás egyik sarkalatos kiindulópontja volt, van és lesz, mert benne – a szemlélődve gondolkodó ember – e korszak keretét látta-látja.  Ha görcsösen ragaszkodik hozzá s olykor csak Proustban találja meg saját problémáira a feleletet, azért még szívesen olvasta azt is, amit O’Neil,  vagy Huxley mondott vagy írt, akik tudvalevőleg az időben hol az életnek nevezett „közjáték” színpadát, hol e korszakon túllépve az eseménynek, mint lényegnek a jelenben való állandó és kötelező újjászületését, vagy akár újragondolását látták. Azok a korok, amelyek az életet a halál gondolatán keresztül, egy későbbi örök életben ünnepelték, hol piramisokat, hol katedrálisokat építettek, vagy iniciálék megalkotására évtizedeket szenteltek, mert tudták, hogy a múló idő szekere úgyis az örökkévalóságba röpít az Isteni Kegyelem által. Ezután jöttek olyan korok, amelyek nem voltak se boldogabbak, se nagyobbak, csak embertelenebbek, mert több volt bennük az emberi, mint az isteni. Az idő kérdése a filozófiában, akár az irodalomban, nemcsak józanészt zavaró fogalom, hanem elsősorban lelki szenvedés forrása. Ha már a filozófiát említettem, nem szabad elfelejtenünk, hogy a filozófia „terminus technikusa” nem más, mint az igazság feltárásához vezető három út fonata. Ha a keresztény morálteológiai alapján a halál nézőpontjából szemléljük az időt, az az örökkévalóságot már érthetővé teszi, de ugyanakkor mégis a legteljesebb zavart, az ismeretlen úttól való félelmet okozza a mában teljes életre vágyó, a jelenben, a sikerben, és a  kellő tartásban élő egyénnek. Klasszikus korok hívő gondolkodói az időt percnek tekintették, s azért tudtak nagyot alkotni, mert az örökkévalóságnak dolgoztak. A liberális kort csak az idő köti a valósághoz, s ezért kullog a karmájában megbékélt, az alkotás büszkeségén és gyönyörűségén örvendezni akaró keresztény lélek nyomában.

    Aldous Huxley „Vak Sámson” című regényében van egy érdekes részlet Proustról: „Anthony megvetéssel mondotta: Utálom az öreg Proustot. És áradó, nevetséges bőbeszédűséggel idézte maga elé annak az elveszett időt kutató asztmásnak a képét, aki meggörnyedve, rémítő fehéren, petyhüdt testével üldögél emlékezetéből folydogáló múltának langyos fürdővizében. Körülötte pedig a múlt mocskos szennyesen vastag vize kering… Ő pedig ül a vízben, sápadtan, visszataszítóan és duzzadásig itatja szivacsát saját sűrű levével, felkeni arcára, majd merít belőle s úgy szürcsöli, mint más a bort, bedörzsöli vele magát, mint jámbor hinduk a Gangesben…” Huxley sorai ellenvéleményt jelentenek. Talán a feltörekvő józan és romantikamentes időszemlélet kezdetét? Nem! Csak az ugyanabban a hajóban vergődő ember felismerését, amely szerint a múlt század első évtizedeiben az időt az időn keresztül szemlélni nem azt jelenti, hogy belátó és gondolkodó emberek vagyunk. Ezt a XXI. század Magyarországának mai mindennapjaira vonatkoztatva: csak azt, hogy a magyar politikai elit és a hatalomgyakorlók testén lassanként és lappangva mutatkozó kiütések még nem kényszerítik az ez ellen tiltakozókat arra, hogy e betegséget az épp bőrfelülettel együtt elpusztítva – az építő és hasznos gondolatokat is – a mindent megújító egyszerűség, az általános tagadás vélelmezett balzsamával gyógyítsák a sebeket. … Az olimpia budapesti  megrendezésével kapcsolatban több olyan pozitív érv is felmerült, amit a népszavazást kierőszakoló „pillanat” még szőr mentén sem említ. Ugyanakkor pont Orbán Viktor nyilatkozta, hogy a nemzetnek hitet, erőt és önbecsülést adott volna egy sikeres olimpia Budapesten.  Az ötlet egyáltalán nem új keletű, vélelmezem, hogy a 28 éves europer Fekete-Győr András, az olimpiaellenes népszavazást kezdeményező Momentum Mozgalom alapítójának és vezetőjének lövése sincs arról, hogy a magyar főváros talán sosem volt annyira közel egy olimpia megrendezéséhez, mint a XX. század első évtizedeiben. A trianoni tragédia után az ország testi és szellemi megújulásra tett erőfeszítései között újra megjelent a budapesti Olimpia, mint távlati terv. Egy ilyen nagyszabású rendezvényhez azonban szükség volt egy több tízezer fős, korszerű
stadionra és egyéb sportkomplexumokra. Ilyen létesítmények akkoriban nem léteztek az országban, így hát elsőként ezt a problémát kellett megoldani. Helyszínként számos terület jött szóba, köztük az Óbudai-sziget. Budapest pótrendezése felvetődött Athén pénzügyi nehézségei miatt az első Olimpiai játékoknál. Később a magyar sportvezetők komoly reklámhadjáratot indítottak a magyar fővárosnak, és már biztosra vették az 1920-as megvalósulást, ám a világháború közbeszólt és Antwerpen kapta meg a szervezés jogát. Megcsúfolva az olimpiai szellemet, a győztes mindent visz alapon a vesztes országok csapatai el sem indulhattak rajta. Nem, én nem szeretem Orbán Viktort, de abban tökéletesen igazat adok neki, hogy hátsó szándék, a jövőre esedékes választás uralta a Momentum létrejöttét. Mert azt mégsem hiszem, hogy egy „pillanat” hevében, egy csík, vagy két spangli és vodka között merült volna fel:  „ugyan már, hozzunk létre egy helyre kis pártot, oszt rögtön buktassuk is meg Orbánt”! Miután világlátott értelmiséginek mondják magukat, megemlítenék egy angol bölcsődalt, amelynek következő sorára emlékszem: „I saw the man that saw this wondrous sight.” Látni valakit, aki a „csodálatos látványosság” résztvevője volt! Látni az olimpiai életet a maga sokszínűségében, hallani a maga ezerszólamú változatosságában, átélni a sport veszélyeit, felfogni a magyar sportszerető közösség vágyait, felszabadulni a győztes magyar olimpikonok hatása alatt, annyi baj, bú és viszály után részvevője lenni e „csodálatos látványosságnak”. … Ezt a látványt vették el most, tőlünk, ismét, a rendszerváltás terheinek viselőitől. Politikai ambícióból egyszerűen ellopták. Ismét hivatkozok egy filozófiai tézisre, amely Aquinói Szent Tamás nyomán vallja, hogy a felelősségtudat Isten hangja az emberi lélekben; ennek a felfogásnak igazságát persze a liberálisok és a kommunisták is  kétségbevonhatják.  Miután újonnan felmerült „momentumként” ez az anarchista csoport megjelen a „Nolimpia” ötletével, mit tesz Isten, azonnal felmerült bennem: cui prodest? Ma a fő törésvonal már nem a jobb és baloldal közt, hanem a liberális kozmopolita pólus és a patrióta pólus közt húzódik. A populistának hívott patrióta, jobboldali pártok elutasítják a nyugati társadalmak kulturális modernizálását, és fellázadnak az ellen, amit a nemzetre leselkedő veszélyként észlelnek. Ez a lázadás elsősorban a bevándorlást, a kozmopolita eliteket és a nemzetközi korporációkat, bankokat érinti. Elvetik a liberális demokráciák képmutató elemeit, a pluralizmust és liberalizmust. [„kulturális modernizálás” alatt több millió nem-európai bevándorló kényszer letelepítését értik] A jelentés szerint a patrióta gondolkodás előretörése rendszerszintű válságot okozott a liberális világrendben, és ahogy egyes elemzők kinyilvánították  „beléptünk az illiberalizmus korszakába, ahol szerintük populista-autoriter hatalmak vehetik át a »nyugati értékekre épülő demokráciák« helyét.” Ebből kiindulva több mint érdekes, [bár nem meglepő] hogy a liberalizmus hazai szekértolóinak számító internetes felületek propagálták elsősorban a Nolimpiát. A szokásos Orbán ellenes hőbörgésen kívül, csak az örök elégedetlenkedőket szólították meg, hisz ez a réteg az, amely nem igényeli, hogy ezen orgánumok pontos számításokkal megalapozott állításokat mutassanak fel. Az Index k-kicsoda riportjában az illiberális- populista- Orbán ellenes Fekete-Győr Andrást inkább konzervatív liberálisnak, és aki a polgári értékeket, a nemzeti retorikát, a szociális érzékenységet is komolyan gondolja- mutatta be. Ráadásul ugyanez az orgánum érdekes állítást közölt, Jan-Werner Müller, az amerikai Princeton Egyetem politológia-professzora nemrég megjelent „What is Populism?” című könyvét értékelve azt írja, hogy nem mindenki populista, akit annak tart a közbeszéd, az pedig, hogy a populisták hatalomra tudnak jutni, nem is feltétlenül rajtuk múlik. „A populizmus szót gyakran használják arra, hogy diszkreditáljanak pártokat vagy aktivistákat, akik kritizálják az elitet”, de akik az én fogalmaim szerint nem jelentenek veszélyt a „demokráciára”. Vagyis ismét önmagát leplezte le PC sajtó...

    Némi kis gúnnyal hozzátenném, hogy nem lennék meglepve, ha egy évtized múlva Fekete-Győr konzervatív, keresztény politikai formáció vezetőjeként tündökölne. Jut eszembe… 1989-ben, a narancsos Orbán Viktor és a Fidesz is így kezdte.

Cságoly Péterfia Béla
főszerkesztő

szozattv


szozat a tiszta hang szentkorona OMLI Meghívó Hazatért liliomok aversereje Horthy szobor avatás arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo