Szabó Lőrinc: Shakespeare és lírikus vetélytársai

shakespeare williamShakespeare-t ismerjük. Legnagyobb lírikusa és drámaírója az emberiségnek. A németeknek és nekünk, magyaroknak, másfél évszázada szinte saját klasszikusunk. A képhez azonban, amely bennünk róla kialakult, túlságosan hozzátapad a nagyság mellett az egyedüliség fogalma. Shakespeare-t általában égbe nyúló, magányos szirtnek gondolja a nagyközönség. Pedig ő csak legmagasabb csúcsa egy egész hegyrendszernek. Ez a szellemi hegyrendszer a XVI. századbeli angol líra és drámairodalom.

   Shakespeare érdekes és kitűnő író-kortársainak száma elképesztően nagy. Ő maga, tudjuk, 1564-ben született, és ötvenkét éves korában, 1616-ban halt meg. Nos, e két dátum közt legalább harminc kiváló, sőt zseniális írója volt egyszerre az Erzsébet kori Angliának: Edmund Spenser, Sir Philip Sidney, John Lyly, Thomas Lodge, Samuel Daniel, Ben Jonson, Christopher Marlowe, Michael Drayton és Campion, Peel és Greene és Chapman, Nash, Drummond és Herrick, a csodálatos impresszionista dalköltő, és John Donne, a megdöbbentően modern pszichológus-költő és Webster és Dekker és Beaumont és Fletcher… Nem is folytatom a névsort. Műveiket nem a kegyelet élteti!

   Mi hozta létre a szellemnek azt a halhatatlan kivirágzását az Erzsébet-korban, amelyhez hasonlót csak Shelley-ék idejében és a Viktória-korszakban produkált az angol líra? Zsenik mellett kiváló tehetségek nagy tömegét, az általános nívó igen magas szintjét? A születések véletlenein kívül, úgy látszik, a nemzeti életerő századokra kiható első diadalmas kirobbanása. A kor igazán nem a békés boldogság és a nyugodt életélvezet jellemezte. Anglia élete harcos volt és kegyetlen. Harcolt Rómával, az egyházzal, amely kiátkozta a királynőt, és harcolt saját magával, népe egy részével, amely a katolicizmushoz húzott. Ekkor kellett lefejezni Erzsébet szép vetélytársnőjét, Stuart Máriát. Anglia óriási tétért küzdött, de mikor II. Fülöp spanyol armadájának megsemmisülésével elmúlt az invázió veszélye, lassankint kezébe került az Ó- és Újvilágból mindaz, amit a spanyolok és a portugálok meghódítottak, de – megtartani nem tudtak. Afrika nagy része. Amerika, India.

   Előzetesen az olasz reneszánsz és Kálvin, a genfi reformátor már megtette a maga lelki hatását. A csillagászat és a földrajz új világok felé tágította a láthatárt az egész földön és égen. Az angol társadalomban ekkor már nem az arisztokrácia volt az igazi erő, hanem a polgárság és a dzsentri. Káprázatos lehetőségek nyíltak elébe. Messze világrészek aranya, drágakövei, dolgozó rabszolganépe, ezerféle kincse, fűszere, szépsége és fantasztikuma csábította a kalandorokat, kereskedőket, utazókat és katonákat, s egyre dagadó világkereskedelem tömte izgalmas újdonságaival az anyaországot, melynek már rég nem várfal, hanem a meghódított tenger védelmezte sziklás földjét és növekvő városait. A városi kultúra különben is korán kifejlődött: Dunbar az 1400-as évek végén olyan költeményben ünnepelte Londont, a modern nagyvárost, az „új Tróját”, „minden öröm és gazdagság királynőjét”, amilyennel ezer évvel előbb az antik Rómát magasztalták költői. A ragyogás és az életöröm féktelenségének leírásával nem győznek betelni az egykorú utazók. S mindebben volt valami pogány és barbár is: a rengeteg színház mellett divatoztak a kakasviadalok és a medvejátékok. S ahogy a kulturált városi lakosság már vágyott a stilizált, árkádiás idillekre, megvoltak benne a közeljövő csírái is, a reakció és apuritanizmus, amely kevéssel Erzsébet halála után elsöpörte Londonnak, Spenser „jókedvű dajkájának” boldog világiasságát, és megbotoztatta a színészeket.

   A materiális jóléttel együtt emelkedtek a szellemi igények. A nép a demokratikus színházból tanulta meg saját múltját, történelmét, és amikor olyan előkelő lovag és diplomata, amilyen Sidney volt, versekkel és regénnyel lépett a nyilvánosság elé, a vers egyszerre dédelgetett műfaja lett a kornak, a gazdag mecénások boldogok voltak, ha foghattak egy-egy valamirevaló költőt, a regényíró Lyly, a szellemes és körmönfontan elegáns, hipermodern stílus nagymestere játszva megszerezte a miniszterelnök, a nagypolitika, sőt a királynő érdeklődését, ahogy egyébként megszerezték a színpadi írók, sőt maguk a színészek is. Az évszázados hossz-ra berendezett fellendülés teremtett aztán olyan sikeres anyagi karriereket, hogy köztük a Shakespeare-é még csak nem is különleges. A költők jórészt Shakespeare-rel együtt ittak és dorbézoltak a „Marmaid”-ben, a híre Hableány tavernában, köztük a csodálatos Walter Raleigh, és Ben Jonson, Shakespeare nagy tudású és folyton vitatkozó költő barátja, és a darabgyáros Beaumont-Fletcher-duó, aztán Robert Breene, aki halálos ágyán is kiátkozta Shakespeare-t, és Selden és Carew és Donne főtisztelendő úr, metafizikai-földi erotizmus lírai nagymestere és a többiek. Nagy sikereik mellett ezek a költők többnyire mind rosszul jártak a végén. Sir Walter Raleigh vérpadon végezte; Greene vagyonokat herdált el, és korán sírba vitte a kicsapongás. De nem jártak-e így mások is? A nagy Marlowe-t, a drámaírás másik zsenijét, szerelmi civódás miatt korcsmában a szemén át szúrták agyon. Anglia szeme fénye, Sidney, a legnemesebb lovag, alig harmincéves korában a hollandiai harctéren esett el: ma is emlegetik, hogy sebesülten egy haldokló bajtársának nyújtotta kulacsát az utolsó korty vízzel, amelyre neki magának is nagy szüksége volt. Aki pedig kerülte a viharokat, még az is rosszul járhatott ebben az eget-földet kavaró világban: a szelíd Spensernek, a Tündérkirálynő költőjének, aki titkárként követte Írországba diplomata-mecénását, és Kilcolman várkastélyát kapta jutalmul a verseiért, az 1598-as ír szabadságharcban a felkelők felperzselték a kastélyát, kisfia a lángok közt halt, ő maga betegen vergődött haza Londonba, s egy rossz vendégfogadóban, éhezve, koldusszegényen halt meg. Temetésére már a nevezetes Essex adott pénzt; hamvai a Westminster apátságban pihennek, ahová Chaucer óta legtöbb nagy költőjét temeti Anglia. A történelem kegyetlenebbül végezhet az ártatlanokkal, mint a könnyelműség a bűnösökkel.

   Az Erzsébet-kor irodalma elsősorban a drámaírásban excellált. De líra volt maga a dráma is, a drámaírók már a rímtelen ötös jambust használták a színpadon, s majdnem mind külön is írtak verseket. Shakespeare líráját ismerjük, bár sohasem ismerhetjük eléggé. De érdekesek, fontosak a többiek is. Hiszen tőlük tanult a legnagyobb, együtt dolgozott velük, hatásuk, modoruk alatt kezdte, akárhányszor kölcsönvette témáikat. Érdemes tehát megismerkedni egy kissé a lírájukkal: a forma legtöbbször szonett, a hang reneszánsz kori és udvari, a téma csaknem kizárólag a szerelem.

   Szólaljon meg először a tragikus végű, szelíd Edmond Spenser, az allegorikus Tündérkirálynő romantikus és puritán szerzője. Egy szabómester fia, Sidney és Walter Raleigh barátja, Petrarca fordítója volt. Ötven font évdíjat kapott gyönyörű eposzáért a királynőtől. Géniusza, finom stílusa Tennysonig, máig hat. Shakespeare szonettjei végeredményben nagyobb lélegzetűek; de a 75., Amoretti-szonett-ben egyéni élet dobog a konvencionális ruha alatt:

Homokba írtam kedvesem nevét,
    de jött a hullám s rajzom elsöpörte:
    leírtam újra minden betűjét,
    de jött a dagály s munkám eltörölte.

Hiú ember, hiú vágy – szólt pörölve
    a lány – megfogni a pillanatot,
    hisz magam is így omlok egykor össze
    és nevemmel együtt elpusztulok.

Tévedsz! – feleltem –; híred élni fog,
    ami porba hal, az csak földi lom,
    szépséged a dalaimban lobog
    s dicső neved a mennybe fölírom.

S ott szerelmünk, bár minden sírba hull,
    örökké él s örökké megújul.

   Két versével mutatkozik be Philip Sidney, a nemes lovag, a zutpheni csatatér harminckét éves halottja. Ő is két évvel Shakespeare előtt született, akárcsak Spenser. Nagyúr volt, világjáró, Leicester gróf unokaöccse, Erzsébet követe Heidelbergben, Prágába. Három évig Velencében élt. Otthon beleszeretett az öreg Essex tizennyolc éves leányába, Penelopéba. Ő írta az Arcadia című nevezetes pásztorregényt és a Költészet védelme című kitűnő tanulmányt. Penelope végül máshozment, de emlékét őrzi 108 szonett és 11 szerelmes dal. Sidney sokszor Stellának, vagyis Csillagnak nevezi bennük kedvesét, saját magát pedig Astrophelnek, a Csillag szerelmesének. Szép barátságuk, Sidney későbbi feleségének engedelmével, Stella házassága után is folytatódott, csaknem egészen a költő haláláig. Egyik szonettje, amely különben már megjelent az Új Idők-ben, így hangzik:

         Óh Hold, be búsan…

Óh Hold, be búsan hágod az eget!
be némán, s arcod, hogy sápadozok!

Az a gyors ijjász éles nyilait
szórván tán a mennyben is incseleg?

Ha szerelmes szem bírája lehet
a szerelemnek, hát ez betegít;
szemedből látom; lankadt bájaid
tükrében saját bánatom remeg.

Mondd hát, óh Hold, sorstársam, a hűség
nálatok csak butaságot jelent?

És mint itt, ott is gőgös, aki szép?

Szerelmért szeretnek odafent
   s az igaz szívet mégis megvetik
   A hálátlanság az erény nekik?

   Közvetlenségével kap meg, noha igen bonyolultan csereberélgeti a két szerető szívét az a másik tízsoros Sidney-vers, amelynek címe: Üzlet.

         A nő szól:

Szívet cseréltünk, én s a kedvesem,
hűségben éltünk, egymásért s egészen:
jobb üzletet nem kötöttek sosem,
enyémet ő, az övét én becézem:
szívet cseréltünk, én s a kedvesem.

Így ő bennem, én meg őbenne élek,
szívem vezérli gondolatait:
ő, mint sajátját, szereti enyémet,
s én az övét, hisz bennem az lakik:
szívet cseréltünk, én s a kedvesem.

   A következő verset Robert Greene, Shakespeare mérges ellenfele írta. Ez a sokat kereső, kitűnő, de könnyelmű, dorbézolások és vezeklések közt hányódó tehetség korán elzüllött, és harminckét éves korában, 1592-ben szörnyű nyomorban meghalt. Patetikus búcsúlevélben kérte feleségét, hogy fizesse meg tíz font tartozását annak a szegény suszternek, akinél utoljára lakott. Érdekes regényíró és félelmes pamfletista volt, drámái igen elevenen pergetik a cselekményt, és élesen körvonalazzák a jellemeket. A ő Pandosto című regényéből vette át Shakespeare a Téli rege meséjét. A haldokló Greene búcsúiratot hagyott a barátaira: tanácsokat ad benne nekik, s közben éktelenül kitör Shakespeare ellen, akit sokoldalúsága miatt Johannes Factotumnak, majd „a mi tollainkkal kérkedő varjú”-nak nevez. Féltékeny volt ugyanis az ifjú erejére, aki csak színész volt, és mégis író lett, sőt mindenütt elébe vágott. Itt egy lendületes szonettjét adom, címe: Faunia.

Ah! volna oly irgalmas, amilyen szép,
vagy csak oly szelíd, mint ahogy mutatja,
ujjongás volnék, nem reménytelenség
s a földre mennyország, nem gyász szakadna.

Ah! volna szíve olyan puha, mint
a keze, mely érintve szinte olvad,
tudnám, hova költözzem szív szerint,
míg most sehol sincs helye otthonomnak.

Látszatra édes, bimbózó virág,
édesebb, mint a többi földi fajta;
királyian szép, mint egy rózsaág;
de tüske őrzi, rozsda mérge marja.

   Ha tűrné, hogy a kezem érte nyúl,
   leszakítnám, bár tövise szúr.

   A következő hatstófás fal igazi Erzsébet kori dal. Marlowe írta, a Faust és a Nagy Tamerlán hatalmas drámai költője. Ő emelte igazi magasságba a drámát, ő adott először életet és egyéni jellemet a színpadi alakoknak, egységet a cselekménynek, extatikus lendületet a dikciónak. S ő az, akiről már említettem, hogy huszonkilenc éves korában agyonütötték a csapszékben. Shakespeare-szerű író veszett el benne! Géniusza nem az önálló líra felé irányult, de híres verse, A szenvedélyes pásztor, ma is rendkívül népszerű.

Jöjj velem, légy a kedvesem,
próbáljuk ki a végleten
erdők és hegyek örömét
s amit csak nyújt a domb s a rét.

Elülünk majd a bérctetőn,
alattunk nyájak a mezőn,
köröttünk zuhogó patak
s madrigált zengő madarak.

És ágyak rózsákkal s füvek
illatából vetek neked,
főkötődet ezer virág
s öved hímezi mirtusz-ág.

És kapsz majd gyönyörű ruhát,
mit bárányok friss gyapja ád,
és szépen-szegett papucsot
és rája színarany csatot.

Zekéd szalma s repkény szövi
s korál a borostyán díszíti:
ha vonzza szíved szerelem,
jöjj velem s légy a kedvesem.

Pásztorok tánca s víg dalom
ébreszt majd minden hajnalon:
ha vonz a boldog szerelem,
jöjj velem, légy a kedvesem.

   Az első angol szonettírók és amorettisták közé tartozik a kitűnő Daniel is. Két évvel Shakespeare előtt született, három évvel előtte halt meg. Ő és Drayton alapította meg a szonett shakespeare-i formáját. Egyik szonettjének címe: Ha majd mások…

Ha majd mások már hervadtnak találnak
s te ülsz, tűnődve és szomorúan,
és már hiszel tükröd igaz szavának,
mely azt mondja: mindennek vége van;
bennem akkor is friss lesz a sebed,
húnyt tüzednek bennem marad a hője,
s mert tavaszodban úgy szerettelek,
csak hűségem növeli sorsod ősze.
A világ furcsa csodája leszek,

láng leszek, mely az üszkön is lobog:
s egyszerre megérted a szívemet
s hogy nem kellettem, sajnálni fogod.
   Siratod a gúnyt, mely könnyem kacagta,

   ha majd fehér tél hull sötét hajadra.

   A következő dalt Thomas Lodge írta. Ügyvédnek készült, bejárta a világot, mint annyi fiatal kortársa, látta a Kanári-szigeteket és Dél-Amerikát, s végül orvos lett. Tengeri utazásairól a Rosalinda című regényben számol be: tőle kölcsönözte Shakespeare a bűbájos Ahogy tetszik témáját, Rosalinda és Phoebe alakját, és az egész erdei bolondozást az Ardennekben. Mint drámaíró, Greennel dolgozott együtt, színpadi műve nem fontos. Szonetteket is írt, és igen friss dalokat; az egyik, amelyikben egy lány Cupidóhoz, a szerelem szárnyas istenéhez beszél, egészen a mi Csokonainkra emlékeztet. Címe: Rosalinda madrigálja.  

Mézét a szívemből szedi
   a szerelem:
óh, hogy csiklandoz a pici
   méh odabenn!
Itt, a két szememben lakik,
puha keblemben aluszik,
csókjaimon lakmározik
és mégis nyugtalankodik:
   ugye, te kis gaz?

Mihelyt elalszom,hirtelen
   röpdösni kezd,
éjjel itt ül a térdemen
   és szárnya rest.
Hárfázom? Zeng a húr helyett!
Ő kísér, ha énekelek;
kölcsön veszi mindenemet,
mégis megszúrja szívemet:
   hess, most is itt vagy?

Másképp: tágasabb odaki:
   bizony kiverlek,
s megkötözlek, ha játszani
   jön újra kedved!
Rád csukom a két szememet,
nem adom ki az ételed,
hisz mi vagy te, kis szörnyeteg?
– De jaj, mindezzel mit nyerek:
   civódni nem jó!

Mit ér, ha virággal verek
   ily vad fiút?
Ó isten! én csak én leszek
   még szomorúbb!
Ülj hát békén a térdemen,
legyen házad a kebelem,
rejtőzz szemembe, kedvesem,
édes Cupido: játssz velem,
   ahogy neked jó!

   A kor legérdekesebb, leghatalmasabb emberi közé tartozott Sir Walter Raleigh. Élete: tízkötetes regény. Katona volt, hadvezér, író. Harcolt a spanyolok, az írek ellen, kegyence lett a királynőnek. Ő volt Új-Fundland első kolonizátora, Guyana első átkutatója, ő hozta át Európába a krumplit, s közben Cadiznál kirabolta a spanyol aranyhajókat. Aztán kegyvesztett lett, Erzsébet halála után (1603) pedig tizenkét évig a Towerben raboskodott, ahol nagyszerű felesége hat éven át önként megosztotta vele a fogságot. Szabadulása után I. Jakbot rávette, hogy indíttasson egy óriási új expedíciót El-Dorado felkutatására. Ez a vállalkozás balsikerrel járt, és Raleigh-t a király 1618-ben elfejeztette. Írt egy Világtörténet-et, számos utazási könyvet, ő adta ki Spenser Tündérkirálynő-jét: halála után verseket találtak börtönbeli bibliájában. Gondoljunk a feleségére, hatévi közös börtönükre: talán őrá gondolt ez a zajos életű ember, ez a világjáró, aztán hosszú rabságban elnémult fogoly, amikor megírta ezt a hatsoros, csöndesen szomorú versét. Címe: A szótlan szerelmes.

Mint a folyó, olyan a szenvedély;
csobog, ha sekély, de hallgat, ha mély;
a szerelem is, míg vígan cseveg,
elárulja, hogy nem mélyről ered.
Kinek szava sok, épp ezzel mutatja,
hogy mily kevés a szíve indulatja.

   Kilenc évvel Shakespeare után született és 1631-ben halt meg John Donne. A londoni Szent Pál templom lelkésze volt. Bravúros, szellemes, bonyolult lélekfestő bűvésze a lírának, sokszor dermesztő mélységeket tár fel. Ma a modern zsenik zsenijének, valami Hiper-Baudelaire-nak ünneplik. Erotikus, metafizikus és szatirikus, igen nehezen érthető költő. Vallásos szontettjei közöül mutatunk be egyet, címe: A halálhoz.

A halál, ne hencegj, szörnyűnek, erősnek,
mondanak, de nem vagy az: mert akit
letiportál, mind csak elköltözik:
és szegény halál, engemet sem ölsz meg.

Mennyivel több jó fakad tebelőled,
ha már másod, az álom, üdvözít;
mikor a jók hívásod követik,
csontjuk pihen s lelkükkel égbe szöknek.

Munkához tőr, harc, kórok mérge kell;
uraid: sors, királyok, háborúk;
mák és bájital, mint te, éppen úgy,
sőt jobban altat, mit pöffeszkedel?

Rövid álmuk öröklét kezdete,
s nem lesz halál; csak egy fog halni: te.

   A kortársak, barátok és versenytársak után pedig szólaljon meg a lírikus Shakespeare. Róla nem kell külön beszélnünk. Szonettjeit már a kortársai édeseknek nevezték. Csakugyan édes az a bánat, amely az elmúlásról beszél a XXX. szonett-ben:

Ha a merengés édes ünnepén
együtt ülök a múlt árnyaival,
sóhajt bennem a sok veszett remény
s elmúlok: sír újra a régi jaj:
és noha nem szoktam, megkönnyezem
egy-egy barátom, kit időtlen éj fed
s felzokog a rég-megölt szerelem
s köddé vált arcok fájnak, messzi képek,
és tűnt bánatok új bánata hasgat
s ahogy kín kínra feltámad megint,
bús számláját sok panaszolt panasznak,
nem először, fizetem újra mind.
   De ha közben eszembe jutsz barátom,
   nincs veszteségem és a gyász csak álom.

   Megrázó, megdöbbentő az érzés alázata a következő Shakespeare-szonettben. Négy évszázad nem tudta megfejteni, milyen valóság állhatott e fojtott dráma mögött. A LVII. szonett így hangzik:

Rabod lévén, más dolgom mi legyen,
mint várni vágyad percét, hogy hívatsz?
Életem üres, vesztegethetem,
célom sincs semmi, míg csak te nem adsz.
A világhosszú időt se szidom,
fenség folyton az órát lesve érted,
s felejtem, bár keserű volt nagyon,
hogy szolgád egykor távozásra kérted.
Kérdezni se mertem féltékenyen:
hol jársz s miért? Semmit se gondolok,
legfeljebb sóhajt rabszolga szívem,
hogy akikkel vagy, milyen boldogok,
   Oly bolond ez a szív, hogy bár teszel
   egyet-mást, rosszat rólad nem hisz el.

   Ismerjük meg befejezésül a szenvedés és a megnyugvás összebékülését, a gyönyörűen reménykedő CXIX. szonett-et.

Szirén-könnyek mily italait ittam,
belül pokolszenny csövek párlatát,
sírva reméltem és remélve sírtam
s kezemből a kész siker is kiszállt!
Mily gonoszul tévedett a szívem,
mikor azt hitte, hogy üdvözített!
Ez az őrült láz milyen képtelen
tévutakra csavarta szememet!
Óh, balsors haszna! te vagy mesterem:
bajokban edzve egyre jobb a jobb;
s romjaiból ha kél a szerelem,
szebb lesz, mint volt, erősebb és nagyobb.
   Megtérek hát, bukva s elégedetten,
   s háromannyit nyerek mint veszítettem.

 

   Hallgattuk Shakespeare-t, hallottuk a kortársak kórusát és a vezérszólamot. Az arcok csak egy-egy pillanatra villantak elénk, és nem egy még így is hiányzik; legjobban talán a költő nemes és okos barátjáé, Ben Jonson-é.

   De azt hiszem, így is érdekes és gazdag társaságban töltöttünk egy félórát.

 

szozattv


szozat a tiszta hang Lábdi Búcsú 2017. 07. 28-29. SZENT LÁSZLÓ arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo