Vasile Dan: Régi állatmese – Fabulǎ veche, Quintus Horatius Flaccus: Télben, José Maria de Hérédia: Adonis ébredése, Camille Mauclair: Esik az eső, Po Csü-i: Betegség

Vasile Dan:

Régi állatmese – Fabulǎ veche

Egyszer volt, már réges-régen, egy költő aki hazudott.
Isten, aki mindent kiolvas megállta a szívét legott
és madárrá változtatta azt.
Évek múltán egy másik valamit hall
az utolsó pillanatban tán,
ahogy dalol egy madár.
Megfordul. Fülét hegyezi. Micsoda csend.

A meséjük odaveszett.

Regéczy Perle nyersfordítása alapján műfordította Gaál Áron

 

Quintus Horatius Flaccus:

Télben

A hegytetőn, nézd, hogy fehérlik!
Hótól hogy görnyed a faág!
És a folyókat végesvégig
A jégpáncél mily búsan fogja át…

Ifjú barátom, rakj a tűzre,
Vess rág hasábot bőviben,
S a hideget hogy más is űzze:
Hozz telt kancsóval óbort íziben!

A többit bízd az istenekre,
Ha ők lenyűgözik a vihart:
Mely bőszen zúgott tengerekre,
A lombos, árnyas fát se tépi majd.

A holnap mit hoz, sose kérdjed,
Örülj, ha nyertél egy napot;
Szeress, dalolj! – e kurta élet
Csak akkor szép, ha átvigadhatod.

Most járj, még ifjan, bajvívásra,
Zsémbes korod míg messze jár,
S légy ott, hol édes suttogásra
Az éj homályán lánykád lesve vár.

Halk kacagás az árulója,
A búvót könnyen elfogod, –
Karját vagy ujját csak úgy óvja,
Hogy játszva kaphass róla zálogot…

Fordította Sajó Sándor

 

José Maria de Hérédia:

Adonis ébredése

Hajuk zilált, a mellük csupa vér,
üvöltve sírnak Byblos barna női,
az antik isten gyászos szeretői.
A gyászmenet a pusztaságra ér.

Mert az imádott antik dalia
hosszú pilláját a Halál lezárta.
Vörös virágok közt és illatárba
alszik búsan az istenek fia.

Búg-búg a kardal, zúg és búg virradatig,
de szól neki Astarte, a kegyes,
s ocsúdik a titokzatos Jegyes.

Talpára szökken, édes szava hallik!
És óriási rózsa most az ég,
min Adonis ifjúi vére ég.

Műfordította Kosztolányi Dezső


Camille Mauclair:

Esik az eső

A lomb elernyed,
künn a sövény mentén a víz világol;
a könnyű zápor
vesszőzi az erdőt s a kertet.

A kerítésen alvó, szürke ég.
A zöld zsalu a vízben tükröződik.
Alig hallhatni a vihar neszét,
s hull-hull a lombról szerteszét,
egész a földig
zokogva síró szürkeség.

Hét óra. Az ég szelíd arany.
A táj a ködbe olvad szótalan.
A csönd remeg, most minden hallgat,
a rozsda-szín kert nyugovóra tér,
a búcsúfényben még kigyúl egy ablak…
S az Isten éje jő, a néma éj.
Ó lágy eső s te csend csodája,
uralkodj fáradt lelkemen,
jöjj esős, csendes sejtelem.

Minden békítő feledés.
Minden mély, álmos éjbe vész.
Már a sötét erdő se fél.
És én kinézek s hallgatom a csendet,
és elpihen a szenvedély,
és bámulok, akár egy néma gyermek…

Fordította Kosztolányi Dezső


Po Csü-i:

Betegség

Bús és sovány, kit nyű hosszú betegség,
a nap az éj oly egyhangún suhan.
A nyári fákat elfödik az esték,
az őszi gombán harmat csorg búsan.
Hogy ágynak estem, még kisded tojás volt
az a madár, mely mostan elrepült
s az álca akkor egy tücsköt palástolt,
mely rég kiugrott s a gallyakra ült.
Tél és Tavasz, Nyár és Ősz elsietnek,
nem áll a Természet egy percre sem,
más, egyre más. Csak szíve a betegnek
sajog, sajog, éppoly keservesen.

Fordította Kosztolányi Dezső

szozattv


szozat a tiszta hang 
szozat a tiszta hangEUCHARKirályfesztSacra HungariaSacra HungariaSacra HungariaKOFESZTszozat a tiszta hangszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang pálosokszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf