Stefan Żeromski: Ananké

Azon a tavaszon olyan lángoló szerelemben égtem Zofia kisasszony iránt, hogy szinte elaléltam a hevülettől. A forró júniusi napok számomra az ájult szomorúság, a szakadatlan várakozás és a lelket maró lúgként emésztő melankólia hatalmas szövevényei voltak. Az s...-i kormányzóságnak egy olyan szegletében laktam, amelyet nem elég, hogy még a legrészletesebb térképeken sem jelöltek, de ahonnan ráadásul már semmi nem indult tovább, hiszen azon túl csak a futóhomok beláthatatlan dűnéi voltak és hajdina-, hajdina-, hajdinamezők vég nélkül, feltehetően egészen a Balti-tenger partjáig. Hetente háromszor látogatta meg a postás „kordé” környékünk székesfővárosát és hozta nekem Zofia kisasszony leveleit, három alkalommal loholt értük a gyorslábú küldönc – ezen kívül csak lézengtem, mint a vágyakozástól kóválygó szárazfájdalom... A „kordé” tizenegy órára érkezett négymérföldes ingovány leküzdése után a postahivatal küszöbéhez, a küldöncöm ilyenkor már ott állt mindig a bejáratnál és a hátát dörgölte az ajtófélfán; mire azonban hazatért sorra kikerülvén az útmenti kocsmákat, általában már kettő is volt, nemegyszer délután három óra.

Ez az idő hatott rám leginkább ernyesztőleg. Egyik ablaktól a másikig járkálva különféle agytorna gyakorlatoknak vetettem alá magam: különféle furcsa kifejezéseket idéztem fel és szortíroztam, olyanokat mint: „Chuquisaca”, „Titicaca”, „Dhawalagiri”, emlékezetből felsoroltam azokat az „aorisztoszokat”, amelyeknek nemtudása miatt kaptam annak idején „karót”, az órákat percekkel szoroztam, a perceket másodpercekkel, sőt időnként még magam elől is titkolván előrébb toltam az óra nagymutatóját...

Éppen a gyorslábú érkezésére való várakozás idején támadt egy alkalommal az a többé-kevésbé zseniális ötletem, hogy elhatároztam: tétovázás helyett magam lovagolok el a postára. Lóháton mentem tehát – „csendes, bús, ábrándos ügetéssel”, leeresztett pillákkal álmodozván a „bagolyszemű” becéző szavairól, amitől egy percre enyhet lel neuralgiától szenvedő lelkem, ami minduntalan és leküzdhetetlenül kiszakadt a boldogság ködlepte tájékából.

Szokás szerint tíz órakor érkeztem a postára, beléptem a helyiségbe, üdvözöltem Ignacy urat és vártam. Ignacy úr volt hivatalának egyetlen tisztviselője. Fiatal ember volt még, de hallatlanul és idejekorán megviselt. Ott ült mindig az íróasztalnál a magyarországi hadjárat zubbonyait idéző, s vagy hatszáz helyen pecsétes kiskabátjában, valami különösen bő, viseltes és az aljánál rászáradt sárréteggel borított gatyában és gumírozott ingnyakban – rakosgatta, verte pecsétnyomóval a leveleket és vöröslő szemhéját hunyorgatva rótta a betűket.

Gyenge, hamvasszőke haja már igencsak megritkult a homloka fölött – biztosan nem a gondolatok özönétől, még csak nem is annak jeléül, hogy élt, hanem bizony – a szegénységtől – „fogta” és kihullott. Tömpe orra olyan színű volt mint a proszówi föld, vöröslött egy kissé, de még csak nem is a papramorgótól, hanem bizony – talán a mindenki előtt eltitkolt „hüppögéstől”, a könnyektől... Ignacy úr érzelgős volt, egzaltált, mint egy nevelőnő.

A postahivatalt egy mennyezetig fel nem érő válaszfal osztotta két részre, emögött helyezkedett el a „főnök úr” magánbirtoka. A válaszfalon túlról folyton elfojtott gyereksírás szűrődött át, trombitálás, fütyülés, trappolás, csetepaté zaja, visítás, csapkodás – időnként olyan hangok és szagok, aminek leírásába megremeg a toll is. Ignacy úr tíz gyerkőcnek volt az apja.

– Tíz mákvirág, kegyelmes uram, mint a mákszemek, he-he-he... – szokta mondani, amikor bemutatta nekem hol Stasiót, hol Jasiót, Wasiót, Kaziót, Maniát, Józiát stb.

Nemegyszer megesett, hogy túl korán érkeztem és nem találtam ott a postafőnököt, aki épp tejet, vajat, kását, burgonyát és egyebet vásárolt a piacon, s a válaszfal keskeny ajtajában ott állt a főnökné asszony, pukedlizett és igyekezett engem szóval tartani.

Elég csak lehunyni a szemem, hogy szokatlan élénkséggel felidéződjék előttem a monoandria ezen áldozata.

Nem hinném, hogy valaha is levetette volna a pruszlikját, ami csillogott az immár távoli múltban ráömlött különféle kémiai összetételű folyadékok megszilárdult rétegeitől, akárcsak foltos szoknyáját. Nem lehetett több harminc évesnél, nagyon szép lehetett valamikor – azonban mostanra már egy szikkadt csontvázzá lett, olyan rettentően nyúzottá, hogy valami szétroncsolt tárgy benyomását keltette. Csontos válla, kiálló kulcscsontja, beesett melle, sebhelyes keze, sápadt arca, szájának mintegy sírásra görbülő sarka – nem tudom miért, az egyévesen igába fogott csikóra emlékeztetett. Nem tudom, mikor fésülködhetett vagy mosakodhatott – mert kontyba tekert haja mindig egyformán meredt a tarkóján, bezzeg a szemét milyen gyakran moshatták a keserű könnyek! Volt a szemében valami kellemetlenül bántó, ami szinte már fájt, valami félig sírás, félig döbbenet.

Sanyarúsága tetejébe ez a rendkívül termékeny hölgy ismét olyan állapotban volt, amit a francia szociológusok és statisztikusok erősen követelnek frankhonban a szebbik nem részéről.

Ignacy úr nejének gondolatai nem lépték túl lakása küszöbét: – semmiről sem tudott beszélni, ami ne érintette volna közvetlenül a gyermekeit. Jaś himlős volt a télen, Józia átesett a tífuszon, Wacio a skarláton, amott a barhentgatyában, amelyik épp a kuckójából mászik elő – kruppos volt, az a kicsi gyomorbajos, – tüdőgyulladás, sárgaláz, köhögés, malária, mindenféle „kiütések”, angolkór, tinktúrák, hánytatók, olajok, porok, borogatások, tégelyek... – jaj, Istenem!

A szűk, nyirkos és zárkaszerű helyiségben szanaszét hányódtak a kisebb vagy nagyobb szalmazsákok, a brutálisan megnyúzott sezlonon, összetolt bőröndökön és székeken kiszaggatott vattájú dunyhák, párnák, kispárnák csüngtek és hevertek a legfurcsább fazonú gyerekruhák, ott száradt a kötélen a nedves fehérnemű – és uralkodott a családi otthon kórház és háztartás szaga.

Betértem időnként, leültem egy bőröndre és hallgattam Ignacy úr nejét, s a magam módján számoltam a perceket és másodperceket. Elmondta nekem, hogy a kilencesztendős Staś igen jól felkészült a vizsgára egy helybéli professzornak köszönhetően, hogy bizonyára felveszik az első osztályba, hogy még Boruch Kwiat is elvállalta hosszas alkudozás után, hogy átalakítja egyenruhává a már kékre festett, öreg gyapjúkabátot, hogy valami jószándékú polgár, egy asztalos ingyen elkészíti Staśnak a mázolt fekhelyet – csak épp… a szállás…

Milyen borzalmasan hangzott szájából ez a kifejezés, milyen fájdalmasan ernyedtek el azok az fénytelen, kábán töprengő szemek! …

Staś fel-alá járkált kistestvérei sokadalma közt fantasztikusan széttaposott cipőjében és kopott könyökű ujjasában, folyvást mormolt valamit az orra alatt, szeme előtt tartva valami nyelvtanfélét, és szórakozásképp anyja előtt titokban oda-odasózott egyet ennek vagy annak a füle tövére, vagy megállt és egykedvűen túrta az orrát.

– Tanulj Staś! Tanulj Staś! Tanulj Staś! – ismételgette anyja gépiesen, amikor meghallotta, hogy halkul a mormolás.

Emlékszem még arra a fülsértő, éles hangra, ami az ágrólszakadt, tünékeny reménység kifejezése volt...

...Nagyon csodálkoztam, amikor egy alkalommal az irodába belépvén nem hallottam a válaszfalon túlról semmilyen hangot. Ignacy úr ott ült az asztalnál, feje tehetetlenül hevert a karján. Nem hallotta meg azonnal üdvözlésemet, s amikor végre felemelte a fejét és a válla fölött rám nézett – láttam, hogy valami nagy baj történhetett vele.

– Mi történt magával? – kérdeztem föléhajolva.

– Óh, semmi... – felelte hanyagul.

– Hol a felesége?

– Tudja az ördög, hogy hol van... Megszökött.

– Hogyhogy megszökött?

– Megszökött és kész... Hagyjon engem békén.

– A szeretőjével szökött meg?

– Nem, semmilyen szeretővel.

– És a gyerekek? Hol vannak a gyerekek?

Erre a kérdésre lomhán felemelkedett, odament az ablakhoz és megállt egy percre. Két karját görcsösen fölemelte, mintha nyújtózkodna. Aztán felém fordult, dermedt pillantással meredt rám, ahogy a sebzett lábú, meglőtt róka néz, amikor utolérik az agarak – közelebb jött és halkan beszélni kezdett, körmével az asztalra száradt faggyút kapargatva.

– Látja uram, én...

És bárgyú mosollyal elhallgatott. Ránéztem, egyenest a szeme fehérjébe...

– Óh!... – suttogtam megértően.

Sokáig álltunk némán egymás mellett. Rámnézett párszor rettentő szomorúan, azzal a kimondatlan irigységgel, ahogy az ártatlanul halálra ítélt ember nézhet, amikor áthalad a gyűlölködő tömeg közt, és a részvét egyetlen jelét sem fedezi fel az arcokon. Láttam, hogy mennyire vágyik a halálra, s hogy mennyire nincs egyetlen gondolat sem a fejében, és ha mégis jár benne valami, az egy marék üvegcserépre emlékeztet.

– A fiamnak iskolába kellett volna mennie – kezdte megtört, rekedtes hangon – nem tudtam... nem mertem lopni; meg nem károsítottam senkit egy fikarcnyit sem, tisztességes ember vagyok... Végtére is, miért ne mennék tönkre, ki van rám tekintettel? Az én nyomorúságomra? ...

Váratlanul hadarni kezdett, egyre hangosabban, egy helyben topogva:

– Kora hajnalban érkeztem meg, kihívtam az asszonyt és mondtam neki egyből – hogy így meg így... Ott állt, ahol most maga – erre a lotyó, egy mukkot se szól, csak megfogja a vállam, végigmér, bólint egyet és bemegy a szobába. Nézek utána a résen: látom – ott áll az ablaknál, mint egy karó, rídogál csendben, magában, hull a könnye, de szava – az egy sincs! Rögtön láttam, hogy baj van. Leültem erre a bőröndre és itt ültem virradatig.

Reggel elmentem hazulról, mert annyira nyomasztott itt valami ettől a némaságtól; mentem vagy két versztányit az úton. Harmat volt, hűvös. Az erdő szélén lehevertem: ott fekszem, a fejemben meg mintha a kovács verné az üllőt kalapáccsal. Úgy hasogatott néha, mintha egy ember üvöltözött volna odabent. Ott feküdtem vagy négy-öt órát, aztán visszajöttem, mert közeledett a hivatali idő – hát hallom, hogy az állomáson csönd van. Benéztem az ajtón és belereszkettem: nincs itt senki. Itt hagyott mindent, egy szál rongyot el nem vitt, fogta a gyerekeket és elment.

– De hová?

Födetlen fővel kiszaladtam, kérdezem az embereket. – A főúton, azt mondják, úgy látták, arra ment. Futottam vagy egy fél mérföldet: nincs sehol! Csak ahogy oldalvást nézek, látom – ott megy a dűlőúton az egész sereg. Kaziát viszi a hátán, a kicsit kézenfogva, a többit meg csak űzi-hajtja...

Nem tudtam rákiáltani, mert elszorult a torkom és az erőm is elhagyott. Ahogy meglátott engem, fölvett egy cipónyi követ az útról és elindult felém. Erre én a lába elé vetem magam, a cipőjét csókolgatom, keresztbe fekszem előtte az úton – de semmi! Nála semmi nem használ: késsel támadjanak neki – nem, nem és nem! – S ahogy a gyerekek sírni kezdtek...

Ignacy úr hirtelen eltaszított, berontott az ajtón, be a szobába, és az ágyra vetette magát. Ahogy utána mentem, láttam, hogy veri a fejét a párnába és tépi fogával, mint a kutya. Fékevesztett, kegyetlen, szinte állati zokogás rázta...

Elmentem; előkeresvén Zofia kisasszony levelét magamhoz vettem és nem is tudom mikor, a nyeregben találtam magam. Nem mertem és nem tudtam felbontani a borítékot. De mégis – milyen mérhetetlenül boldognak éreztem magam attól a szemernyi farizeustól, ami a szívemben rejlik. De sem a szél zúgása a vágtató lovon, sem a szívemre szorított levél nem tudta kiűzni szememből annak a nyomorult asszonynak a képét, ahogy megy, megy a végtelen világba...

Fordította: ifj. Béri Géza

szozattv


szozat a tiszta hang csurkaszentmihályi Egy az Isten 1117 Fényességes csillagok 1124 bevonulás A5 Matyas 1129 szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf