Dr. Aixinger László: Augusztusi est

– Visszahagyott levél –

A napokban itt járt vidéki ismerősöm levelet adott át nekem. Szállóbeli szobájában találta. Címzett boríték nem volt mellette, írója neve sem volt a levélben megemlítve. Ismerősöm tehát az indiszkréció vádja alól felmentettnek érezte magát, amidőn a levelet elolvasta és nekem adta, és ugyanezt érzem én, amidőn a levelet szintén elolvastam és most – közzéteszem.

    A keltezés ennyi: Pozsony, 1921. augusztus. Szól pedig a levél imígyen:

    Kedves barátom! Írjam meg? vagy ne írjam meg azt, amit ma átéltem. Engedjek– e friss benyomásaim rövid izgalmának vagy siessek vissza apatikus tétlenségem karjaiba? Nem tudom. De ha már ideültem az asztalhoz és belefogtam az írásba, hát megpróbálom. Abbahagyni mindig lehet…

    Tehát ismét eljöttem Pozsonyba. Hiszen tudod, amióta itt jártam pár évig gimnáziumba, mindig visszavágyom. Nem hosszú látogatásra, csak futó találkozásra.

Nyirő József: A kasza-beretva

Férfiembernek falun semmi sincs nagyobb mérge, mint a beretválkozás, mert ritka a jó beretvakés. Sokkal ritkább, mint a tisztességes fehérnép. Nálunk az egész élő faluban, csak a vén Vitosnak van. Régi kasza darabból maga készítette. Kicsit idétlen, kicsit széles a nyele, s nem mutat, mint az ezüst– , gyöngyháznyelű városi holmik, de úgy szól az ember arcáján, mint a muzsika. Nekem is csak egyszer járt a kezemben, mert a jó beretvát halálos vétek kiadni a kézből. Se kölcsön, se sehogy. Ha egyszer is járt idegen kézben, soha többet olyan nem lesz, amilyen volt. Ezt jegyezzék meg. Ebben is hasonlít a fehérnéphez. A fehérnépre is ha valaki egyszer reatette a kezit, az sem lesz többet ugyanaz ebben az ántivilágban. Aki kényes az effélire, annak nem kell bizonyítani, akinek pedig bizonyítani kellene, annál már úgyis késő. Hát – mondom – így vagyunk a beretvával. Tízet– húszat végigpróbál az ember, amíg az igazira rátalál. Ritka az a férfiember, ki minden beretválkozásnál el ne határozná, hogy szakállat ereszt. Mennyivel jobb dolga van a zsidónak, apáinknak és Ferenc Jóskának. Neki különben jól is állott.

Tamási Áron: Cigányvirág

             1.

A faluvégen vakkantott egy erős kutya. Szavát békapta mindjárt valami másik öt, s mérgesen visszavetette.

    Egy legény komoran vágta csizmájával az illatos port. Lengyolcs ingén átsütött ereje. Maga a fejét leszegte. Szavát istenembere nem vehette volna.

    Lelkiállapotát nyersen így ábrázolta.

    Elhaladt: ki a faluból, neki a cigánydombnak.

    A kutyák még mindig hajigálták a hangot, és rágták a koromsötétet.

    És bent a huruba földjén szikrázó kedvében ült a vén cigány, nevezetre Máté, dologra tolvaj és hegedűs. Mellette fia, a klánétás; szemben véle a leány, neve Etelka.

    A legény megállt a huruba előtt, és két hüvelykét korcba akasztotta. Bentről a tűz világa arcon lepte.

    – Máté, gyere ki! – kiáltott egyet.

    Mint a riasztott boly, megelevenedett a huruba bent. Valami lopott portékát sebes szóval dugdostak.

    – Hallád– e, Máté?! – kiáltott megint a legény, és a jobb lábát kivetette.

    Erre kijött a cigány, s vigyorgott, mert gazdag volt és bolondhírű, aki hívta.

    – Embered voltam örökké: ugyé, Máté?

    – Abbiza, ifilegény, gazduram.

    Ekkor egy üveget vett elé a zsebéből a legény, és odanyújtotta a cigánynak.

Cságoly Péterfia Béla: Vese-velővel

/Válaszul Nagy Pálnak/

    I.

    Gyermekkoromban olvastam még Lipták Gábor, török időbeli kalandos történetét Szapáry Péterről, [*1630?- †1707], a szapári, muraszombathi és széchyszigeti gróf Szapáry, régi magyar nemesi család sarjáról. Rabsága, szenvedése jeles költőnket Szabó Lőrincet is megihlette:

Szabó Lőrinc: A rab Szapáry az övéihez

Pogány igámnak /amelybe a sors fog,
végeken törni az ugart/ akik
egyhítettétek olykor kínjait,
ne higyjétek, hogy nagyon meghatódott
szívvel fogadtam azt a korty vizet
meg a félóra pihenőt: öröm
s áldás volt az is, igaz, köszönöm:
de számontartom a bűnötöket.
Együtt volt a kincs s nem váltottatok ki.
Nem láttok most sem az ekére rogyni:
bírja még bennem a régi bivaly!
Tudom, mi az érdem s mi a barátság,
de ha ennyit tűrt, elnémul a jaj.
– Gyere, kontyos, kezdjük az új barázdát!

                                                         1942

    Tudni kell, Szapáry Péter fiatalon már folyamatosan, egyre vakmerőbben, nagy károkat okozva harcolt a törökökkel, elsősorban a renegát bosnyák Hamza béggel, a Székesfehérvár-Érd- Paks térségben. Itt fogságba esett 1657-ben.»Szólni, buzditani, csatázni akart ismét, kardja után nyul; nem szólhatott többé, nem buzdithatta társait, nem volt többé kardja, karja, a legnemesb honfi rabszijra füzve, lóra vala lánczolva!

Dinók Zoltán: Béla

A fák halkan susogtak. Az út szélén egy hét hónapos, terhes anyuka sétált. Járása lassú volt. A játszótéren, mely az augusztusi meleg miatt most üres volt, keresett egy padot s leült. Kifújta magát. A terhessége előtt dohányzott, ezt most nyilván nem tehette. Szép, kövérkés hasa lett. Folyton a férjére gondolt, hiszen az nagyon aggódott a születendő gyermek miatt, így most ő végezte otthon a házi munkákat. Egy kisbabát toló anyuka leállt a terhes asszony előtt. Elővett egy papír zsebkendőt s homlokát törülgette. A padon ülő asszony megszólította:

    – Mennyi idős a gyerek?

    – Tíz hónapos.

    Majd visszatette a zsebkendőt a zsebébe s mivel látta hogy terhes asszonnyal beszél, megkérdezte:

    – Maga hány hónapos terhes?

    – Hét hónapos.

    – Akkor nemsokára világra jön az az áldott gyerek.

    – Igen.

    Az anyuka továbbment. Kezdtek mozgolódni. A terhes asszony irigységgel nézte a dohányzó fiatalokat. Hogy rágyújtana! Mikor néhány fiatal elkezdett köpködni s hangosan csúnyán beszélni, az asszony felkelt s indult haza.

T. Ágoston László: Aki fart vet a halálnak…

Városszéli kiskocsma a pesti gyár nem rég letelepített gyáregysége szomszédságában. Itt búsulnak a poharukba műszak után azok a parasztgazdából lett segédmunkások, akik nem akartak szövetkezeti gazdává válni a falujukban. Középkorúak, vagy még ennél is fiatalabbak. Bánatos szeműek, kevés szavúak. A kezük még most is inkább az ostor nyelére, meg a gyeplőszárra áll, de a tenyerükön a kérget a spénhordó talicska nyele, meg az öntöttvas alkatrészek éles sorjája vastagítja. Az autóbusz indulásáig még épp marad annyi idő, hogy fölhajtsanak egy-egy kisfröccsöt, vagy egy krigli sört.

   Mónus Friciék is összedugták a fejüket, és úgy gondolták, hogy ezt is túl kell élni, mint a háborút. Ha már mindenképpen a földet akarja a párt, vigye be a szövetkezetbe az apja, ő meg elszegődik a gyárba pénzt keresni. Aztán majd meglátják, melyikből lehet megélni, és hogyan. A Frici gyerek továbbtanulásához viszont eleve jól jöhet, ha a káderlapján a származási rovatba nem azt írják be, hogy kulák, hanem azt, hogy az apja foglalkozása munkás. A nyári szünetben akár el is mehet mellé dolgozni, hogy pénzt keressen.

Bányai Tamás: Erős lecsó

Arankának akkor támadt az ötlete, amikor meglátta a sárgán fénylő, húsos paprikákat a zöldséges pultján. Ilyen szép és friss paprikákat eddig még sehol sem látott ezen a vidéken. Feltételezte, hogy az északi nagyvárosok piacain, szezonja idején kapható, mert arrafelé azért csak jóval több a kulináris hagyományokat örző bevándorló. Itt viszont, ebben a déli kisvárosban, ha egyáltalán, hát ritkán lehetett hozzájutni. Csak azok az ízetlen sötétzöld vagy a mexikóiak által kedvelt, ugyancsak csípős paprikák kaptak helyet a zöldségesek ládáiban.

    – Főzzél valami magyarosat – kérte, vagy inkább követelte Miklós.

    – Mégis mit? – kérdezte, már csak azért is, mert ugyanúgy főzött, mint odahaza Magyarországon, így aztán minden elkészített étel magyarosnak tűnt neki.

    – A konyha a te reszortod, találj ki valamit. De magyaros legyen! És különleges!

    Miklós a főnökét hívta meg vacsorára, s mint mondta, a szokványostól eltérő vacsorát ígért neki, valami egészen speciálisat. Azon kívül, hogy Arankának nem támadt semmi eredetinek nevezhető ötlete, tudat alatt még neheztelt is az invitálás miatt.

Bene Zoltán: Bibliofília

Azért választottam ezt a szakmát, mert amióta csak megtanultam olvasni, azaz úgy négyéves koromtól fogva, falom a könyveket. Azokkal feküdtem, azokkal keltem, bújtam egyiket a másik után. A tizenkettedik születésnapomat követően pár héttel az anyám el is vitt a szemészetre, mivel folyvást hunyorogtam. Az orvos bekukkantott a szemhéjam alá, táblákra rótt betűket ismertetett föl velem, fura ábrákról kérdezte a véleményem, míg végül ki nem derült, hogy semmi baja a szememnek, egyszerűen csak zavarnak a távlatok. Helyesebben: én a belső távlatokat szeretem, ha megengedik, hogy ilyen sután fogalmazzak, egyúttal elnézést is kérek emiatt… Szóval. Örömteli lett volna az a nap, elvégre kiviláglott, hogy semmi gond a látószervemmel, viszont amikor hazaértünk a szemorvostól, mégis elromlott az egész, mert, ahogy a lakásba léptem, azzal a mozdulattal nővé is értem. Ez pedig esetemben határozottan különös jelenségnek számít, tudniillik eladdig semmi jelét nem adta a természet, hogy ez be fog következni. A melleim még csak el sem kezdődtek kifejlődni, mint ahogy más olyasmi sem történt velem, rajtam, ami az efféle hormonális változást meg szokta előzni. Sajnos, később is csak módjával jelentkeztek a testemen azok a jegyek, amelyeket, ha jól emlékszem, másodlagos nemi jellegnek neveznek, ennélfogva csúnya nő vagyok.

Srekh Tímea: Pocokszemű Erzsi

Már éppen tavaszodott. Eljött az idő, hogy a ballagó osztállyal elkezdjünk gondolkodni a tablókészítésen. Bevallom, nagyon szerettem őket. Kicsik voltak még, mikor hozzájuk kerültem és elkezdtem a tanítást. Majdnem mindegyiket ismertem, bár akadt olyan is, akinek a nevét csak a névsorból ismertem, de arcot nem tudtam mellé társítani.

    Osztálygyűlést hívtam össze, hogy megvitassunk néhány fontos kérdést a ballagással kapcsolatban. Tudtam, hogy azokra, akiknek a kicsiny kezét fogtam írás közben, s vezettem végig a tollat a sorokon, számíthatok. Éreztem, hogy mindannyian ott lesznek, hiszen megígérték és én hittem nekik. Volt köztük olyan, aki már gyermeket szült, és olyan is, aki még csak éppen várandós vele. Nem számít, hiszen az ígéret az ígéret marad, még a cigánynál is.

    A meghirdetett megbeszélésre sokan jöttek el. Most éreztem csak meg igazán, hogy eljött a pillanat, mikor lassan el kell őket engednem, mikor a végsőkig megmaradtak kezét már nem kell fognom, és tanáccsal sem szolgálhatok nekik, mert már elindulnak az élet felé.

Jankovics Marcell: Magyarok a plakátok előtt

Minden reggel találkozom a saját ruhámmal. Kérem, nem úgy, ahogyan gondolják, vagyis nem a reggeli öltözködéskor, hanem a hozzánk legközelebbi utcasarkon, ahol rendesen várakozom valamelyik nagyvárosi alkalmatosságra. Ott, a sarokház falára ragasztott hirdetmények előtt áll az – én ruhám, – a viseletes, de elpusztíthatatlan homespun, mely végigkísért engem sok-sok megmérlegelt, szomorúnak talált és ma is hazajáró órákon. Hogy rápillantok elnyűtt kabátom gyűrődéseire, szinte ma is érzem a gondot, a bajt, mely vállaimat nyomta. Hogy ráesik pillantásom a tükrösödő térdekre, kiegyenesedem, mert eszembe jut, milyen keményen kellett megállanom talpamon, hogy meg ne hajoljak ember és idő előtt. Pedig mind a kettő, ember és idő, sokszor cudar volt hozzám, mint az oroszlánszelidítő, aki szöges ostorral, meg riasztó lövésekkel nevel. Noha én becsülettel viseltem az élet igáját. Megismerem ott oldalt a kis feslést is, hol egyszer beleakadtam valamibe. Soha el nem buktam, legfeljebb beleakadtam valamibe…

Komáromi János: Így is lehet élni

Ketten mentünk az utcában. Egy-egy szót váltva elvétve és halkan.

    Az északkeleti határon, a trianoni szélen gubbaszt a városka, elhagyatva és reménytelenül. Népe is szegény, sokan munkaalkalom nélkül. A legtöbben betevő-falat nélkül is.

    A város egyik hegynek futó, keskeny és görbe utcácskáján haladtunk fölfelé. Lépést.

    Igéző utcácska, a város legínségesebb lakosaival. Magasra nyúlik fel az utcácska, alatta patak csörög a mélységben s a fenyegető sziklafalakhoz skatulyaházacskák vannak odaragasztva.

    Ínséges nép ez, de szeretette gondozza ezeket a pirinyó házacskákat. Fehérre meszelve a falak, tisztára seperve a tenyérnyi udvarok, még kisebb kertecskék a házak előtt, tele lángoló virágokkal.

    Mert nyárutó volt, olyan augusztus végébe hajló.

    Mentünk ketten régi barátommal a sovány, zegzugos utcácskában. Lehorgadt fejjel, a jelenvaló állapotokon tűnődözve. Egyszer annyit mondott a barátom:

Nyírő József: Favásár

A nagy urak úgy veszik a fát, hogy betelefonálnak a »Tüzifa R. T.«-hez s félóra múlva már a melege mellett ölelgetik a szeretőjüket. Az olyan kisurak, mint én is, a Róráté-mise után kimennek a fapiacra, az istentelen hidegben ott táncolnak félnapig, s akkor is csak nagy fifikával tudják beszerezni a tűzrevalót. Nagy tudománya van a favételnek.

    Az ember elsétál a szekerek között, de nem néz a fára, csak úgy szemeszőre alul lesi ki, hogy melyik szekér volna nekivaló. Most aztán azt kell megtudni, hogy milyen ember a gazdája. Azt, ahogy mondani szokás, pofáról nehéz kitalálni, hanem ki kell tapogatni. Erre vannak jó és rossz módszerek. Sohsem szabad azt kérdezni, hogy: – »Eladó-e ez a fa, bácsi?« – mert a hosszú úton félig megfagyott, zúzmarás, mérges szegényember erre azt feleli, hogy: »Minek a fészkes fenének hoztam volna másképpen ide!«

Botz Domonkos: A szőlő költészete

Már későre járt, mire beért Egerbe, így az országút melletti pincesoron addigra már csak egyetlen elárvult borozó volt nyitva. Bejárata felett gyenge izzó világított sárgán, körülötte bódult, eltévedt bogarak rajzottak. Dezső nehézkesen emelte ki túlsúlyos testtömegét a vezetőülésből, majd hosszasan nyújtózkodott, átmozgatta elgémberedett végtagjait és hangosan fújtatva megindult a bejárat felé. Jólesett neki a kinti meleg után a pince hűvöse és még a levegőjét, a hordóban érlelt borok illatát is egyfajta ajándékként élte meg. Hosszasan szemlélte a hordókat, a krétával ráírt feliratokat, számokat. Nem volt nagy borivó, nem is értett hozzá, de néha megkívánta az ízét, illatát, mint most is, idefelé jövet. A borosgazdát nem ismerte, korábban még nem járt nála.

     – Két liter vöröset kérek – mondta némi nézelődés után valami kisfiús bizonytalansággal és zavartsággal a hangjában.

     – Aztán milyen legyen az a vörös? – kérdezett vissza a gazda. – Van testes száraz vörösborunk, félédes és édes is. Ez utóbbit inkább a hölgyeknek szoktam ajánlani. Ennek erősebb az illata, az íze, mert reduktív érleléssel készült. De talán kóstolja meg őket.

Petrozsényi Nagy Pál: KOLBÁSZ

Ott hevert egy parki padon félig becsomagolva, jó fűszeres, fokhagymás kolbász, ahogy a magyar ember szereti. Lehetett vagy húsz deka. Valaki ott felejtette, vagy szándékosan hagyta ott, ki tudja?

    A járókelők jöttek-mentek, ügyet se vetettek rá. Illetve mégis, egy öreg, olyan nyugdíjasforma, meglehetősen kopott, horgas orrú, kezében öblös kosár tele üres üvegekkel. Köhögve totyogott az illatos csomaghoz, leült, szinte ugyanabban a pillanatban, amikor egy hasonló korú, görnyedt hátú öreg huppant a kolbász mellé.

    Egymásra néztek, aztán elfordultak. Köztük a kolbász, egyik csücske kilátszott. De még ha nem is látták volna, érezték, ott keringett a szaga az orrukban, és úgy megcsiklandozta az ínyüket, hogy szinte beleszédültek.

T. Ágoston László: Bónusz kilátó

Ketten ballagtak az erdei úton a kilátó felé. Elöl az asszony – afféle a hatvanas évei elején járó friss nyugdíjas telve energiával és ifjúkori emlékekkel −, aki türelmetlenül nézett szét az eső áztatta fák barnára cserzett törzsén. Valami kézzel fogható emlék után kutatott. Ha mást nem, legalább egy jellegzetes alakú sziklát, vagy fatörzsbe vésett szívet szeretett volna látni két kezdőbetűvel. Igen, a saját V.M. monogramját, meg azét a fiúét, akivel együtt jártak itt az osztálykiránduláson ötven évvel ezelőtt. Nem is ötven, csak negyvennyolc. Legalább önmagát ne öregítse az ember! De hát semmi! A sziklához még jócskán gyalogolni kell ezen a felázott erdei úton, a fák meg vagy megnőttek, vagy régen kivágták őket. Szerencsére az ösvény még a régi. Legalább is úgy emlékszik rá… Akkor is itt volt ez a hatalmas tölgyfa, ami már akkor is öregebb volt kétszáz évesnél. Akkor az most már kétszázötven. Fák esetében nem számít az az egy-két év. Ők ketten előre futottak, és ott, a hatalmas tölgyfa alatt végre megcsókolta a fiú. Még most is beleborzong, ha arra az első csókra gondol. Szőke volt a srác, és kék szemű. Pistának hívták. Melokkó Pistának. Igen, és bicskával belevéste a szívet a fa törzsébe, és bele írta a V.M.-et, meg az M.P.-t. Sokáig cukkolták vele a lányok, de hát ki törődött vele? Irigy, hülye kis fruskák voltak. A legtöbb még el se vesztette a szüzességét, csak ácsingóztak a pasik után. No igen, akkor még a középiskolában is lehetett szűz lányokat találni. Manapság meg…

Shrek Timea: Kezdet

Éjjelre akár mínusz húsz fokot is ígértek. Jól fel kellett öltöznöm,  hiszen az újévet a városi fenyő alatt terveztük köszönteni. Kevés sminkelés, majd a hetekkel előre kiválasztott ruha felvétele után már indulhattunk is.
   Gyalog mentünk.  Közben a hó is elkezdett esni, de ez  egyáltalán nem zavart.  Vidáman csúsztunk végig az aszfalton, négyen lányok, egymás után, mint a kislibák. A ház, amit béreltünk, kissé messze volt a város főterétől, gyalog úgy félórányira. Tőlem is körülbelül ennyi időbe telt odáig eljutni. Magunkhoz vettünk kevés szívmelegítőt és örültünk, hogy egyáltalán elengedtek minket otthonról. Ez volt az első szilveszterem, amit nem a családommal töltöttem, hanem a barátaimmal.

T. Ágoston László: Két gazda

Tabal, a kereskedő gyakran sétálgatott a kikötőben. Szívesen nézegette a dokkba érkező hajókat, vagy éppen a széltől dagadó vitorlákkal a nyílt tenger irányába indulókat. Tetszett neki ez a színes kavalkád, a sokféle, soknyelvű hajósok, meg a tarka vitorlák. De legfőképpen az áru érdekelte, amit a barnára sült, félmeztelen rakodómunkások hordtak a soha meg nem telő raktárakba. Mert ezeknek a tíruszi raktáraknak két hatalmas ajtajuk volt. Az egyik a tengerre nyílt, a másik a partmenti út felé. Olykor megpihenni se volt ideje a hajókról érkező rakománynak, már pakolták is a hatalmas társzekerekre a túloldalon, és indították az ökröket Főnicia, vagy Galilea felé.

Vasi Szabó János: Szájberhalom

Eric Arthur Blair emlékére

Megszorult a teremben a meleg levegő. A légkondicionáló korábban felmondta a szolgálatot. Az Európai Unió Multikulturális Konferenciájára érkezett előadók verejtékező arccal, pattanásig feszült idegekkel hallgatták a se vége, se hossza köszöntőket, majd az unalomig ismert előadásokat. Ugyanazok az elcsépelt szólamok, amik tíz, húsz, harminc éve szálldostak az „örök konferenciajárók” ősz szakálla mögül. Csak a fiatalokat feszítette a kínzó szóláskényszer, hogy szétüvöltsék a huszonegyedik század valódi problémáit, amiről hallani sem akart az EU nagytiszteletű szociológus társadalma. A permanens gyanakvás légköre mételyezte a konferenciát, a Ruhr-vidéki törökök a párizsi arabokra fújtak, a pomerániai kasmír népesség a dorchesteri hindukat figyelte gyanakvással, kik maguk is a dublini pastukat tartották szemmel, a nápolyi bantuk az oslói palesztinokat, míg a mindenütt jelenlévő kínai populáció képviselői ferde szemmel vizslatták az összes többi résztvevőt. A vendéglátók érezhető tehertételként kezelték a Brüsszelből rájuk osztott összejövetelt, s a tagállamokból összesereglett résztvevőit.

T.Ágoston László: Cserépkályha koksszal

Nehezen gyógyult a második műtét után Tari Mihály lába. Az orvos azzal nyugtatta, hogy bizony, a szilánkos törés nagyon makacs dolog, nem lehet sürgetni a regenerálódást. Már az is nagy dolog, hogy egyáltalán meg tudták menteni a lábát. De hogy is juthatott eszébe ilyen őrültség, hogy a legelemibb biztosítás nélkül, csak úgy nekitámasztja a hosszú létrát a ház falának, és a tomboló viharban fölmegy a tetőre cserepeket igazgatni?

  – A doktor úr milyen házban lakik? – kérdezett vissza a beteg.

  – Itt a lakótelepen, ebben a négyemeletesben.

  – Akkor nem is csodálom, hogy nem jut eszébe. Nem tudhatja, mekkora kárt okozhat a házban egy ilyen vihar.

Botz Domonkos: Húsvéti gondolatok

- megfeszíttetett -

Korán világosodott. Az utcák, a sikátorok két oldalán magasodó házak tapasztott, hol vörös, hol homokszínű falai mentén sokasodni kezdtek a mezítlábas saruk, a színes leplekbe burkolózott, elgyötört arcú emberek. Voltak, akik ismeretlenül is megfogták egymás kezét, mintha csak abból akarnának erőt meríteni, mások leszegték a tekintetüket, akadtak, akiknek csak szájmozgásuk árulta el, hogy csendben imádkoznak, és csak vártak és vártak, miközben a távoli hangokat figyelték. A tömeg néma volt, csak a sikátor sarkairól leváló szelet, a távolban idegesen toporgó lovak horkantásait, a zablák fémes csörrenését lehetett hallani és időnként az élesen csattanó korbácsütéseket.