Vasi Ferenc Zoltán: 1956 – A szenvedés alkímiája

A lélek szenved. A lélek újjászületik. A léleknek titkai vannak.

Errefelé valójában senki sem az, Aki. Kényszersorsok. Álca-ábrázatok. Átböjtölt el(v)nyomás. „Kelet-Európai rehabilitáció / ez a kreatív szuperimitáció.”

Isten,ember és Állam – teszi mindegyik a maga dolgát.( „A halál az állam szolgálatában áll.”)

+++

1956. november 15. Szent Adalbert napja – mára: becsületében helyreállított gyásznap. 7 óra 48 perckor a hóhér nekifogott. Heten kerültek sorra. Heten! – mint a gonoszok? 8 óra 33 perckor már végzett. Varjak rikácsoltak az égben.

Len-kötélen himbálódzó
hét novemberi hajnal

+ + + + + + +

Levetett katonacsizmák
lépnek, Emlékezés,eléd.

+++

T. Ágoston László: Aki fart vet a halálnak...

Városszéli kiskocsma a pesti gyár nem rég letelepített gyáregysége szomszédságában. Itt búsulnak a poharukba műszak után azok a parasztgazdából lett segédmunkások, akik nem akartak szövetkezeti gazdává válni a falujukban. Középkorúak, vagy még ennél is fiatalabbak. Bánatos szeműek, kevés szavúak. A kezük még most is inkább az ostor nyelére, meg a gyeplőszárra áll, de a tenyerükön a kérget a spénhordó talicska nyele, meg az öntöttvas alkatrészek éles sorjája vastagítja. Az autóbusz indulásáig még épp marad annyi idő, hogy fölhajtsanak egy-egy kisfröccsöt, vagy egy krigli sört.

   Mónus Friciék is összedugták a fejüket, és úgy gondolták, hogy ezt is túl kell élni, mint a háborút. Ha már mindenképpen a földet akarja a párt, vigye be a szövetkezetbe az apja, ő meg elszegődik a gyárba pénzt keresni. Aztán majd meglátják, melyikből lehet megélni, és hogyan. A Frici gyerek továbbtanulásához viszont eleve jól jöhet, ha a káderlapján a származási rovatba nem azt írják be, hogy kulák, hanem azt, hogy az apja foglalkozása munkás. A nyári szünetben akár el is mehet mellé dolgozni, hogy pénzt keressen.

Darkó István: Csépán János tizedes

Csépán János valamikor kutyamosó, helyesebben tisztiszolga volt. Sötét pont az életében. Nem is szívesen idézte az emlékezetébe. Nem is fogadta szívesen, ha valaki erre az időre emlékeztette. Miután azonban katonai rangot nyert, s az altiszti kar kimagasló alakja lett, módjában volt elfeledni és felejtetni katonai pályafutásának legelső idejét, amikor még szolgai sorban cselekedte említésre méltó tetteit.
Már tizedes volt Csépán János, amikor hosszabb időt sikerült a harctértől távol töltenie. Ebben az időben az újonckiképző altiszt jeles szerepét viselte. Előbb sokáig időzött a harctéren, s mivel e mellett kiválóan ordított, Schiller kapitány beosztotta a nagyszerű pozícióba.

Jankovics Marcell: Hangok a távolból

-    Hungária!
A sofőr máris megforgatta a kormánykereket és kirobogtunk az állomás autóbarikádjai közül. György, a bánatos székely fiú, Sir Flemwell, a nagynevű publicista, meg én.
Az autó átsiklott a villamos útjára és simán száguldott tova a néptelenedő utcán, mintha gyöngéden, finoman akarná vinni a vendéget, mintha élne… Fogad bennünket vendégszeretően, udvariasan, magyarosan. A lámpák fénye szétmállott a tavaszi esővel bepermetezett aszfalton. A délceg lovasrendőr lovasszoborként állt a néptelen utcán, mint a modern bérkaszárnyák közé palántált avar vitéz, kinek szemében puszta ez a házsivatag is.
Sir Flemwell tanulmányozni akarta Közép-Európát, mint ahogy ez divatos lett a nagy háború után, mert előtte senki sem ismerte az idevaló igazságokat. Nem ismerték itthon sem, odakünt meg éppen nem. Ő is saját szemeivel akarta látni a magyar sorsot.

Jarnó József: A köhögés

A teremnyi irodaszobában harminc írógép kattogott. Harminc ember görnyesztett háttal hajolt a gépek fölé és harminc pár kéz ugrált szakadatlan a gépek billentyűzetén.
Kovács Gáspár, a magyar, cseh, német levelező fáradhatatlan buzgalommal osztozott a többi huszonkilencek munkájában. A megírt levelek tömege tornyosodott már előtte.
Még egyszer lekopogta a megszokott sablont: «nagybecsű mielőbbi válaszát várva, maradunk kiváló tisztelettel» – aztán kivette a gépből a kész levelet, gyors és fürge mozdulatokkal tette be az aláírási könyvbe s pillanatra megpihent.
Kis bádogdobozból cigarettát vett elő, meggyújtotta s aztán új papírt tett a gépbe.

Szombathy Viktor: A birtok nem eladó

Az ajtónálló inas, a vénebbik András, nehézkesen kelt fel a fapadról, mert már évek óta csak ezen ülve tudta vigyázni a szárnyas ajtókat. Nyögött is, sziszegve kapott a derekához, ahogy meghajolni próbált.
A jószágigazgató, Sebestyén István, egy pillanatra megállott s mosolyogva bökte meg András barna dolmányát.
-    Maga se legény már, András.
-    Nem én tehetek róla, hanem a köszvény – tette a kilincsre a kezét a vén hajdú, – de ebben aztán egyek vagyunk a méltóságos gróf úrral. Pöstyén való csak mind a kettőnknek, nem pedig a dubnici citromkert.
-    Régen vár már a méltóságos gróf úr? – fogta halkabbra a hangját a jószágigazgató.
-    Reggel óta – ráncolta meg homlokát András, – de ma nincsen rossz kedve, nem lesz baj.

Rácz Pál: Kenyérevők

-    Megmondtak Jánosnak?
A lány ijedt arccal fordult vissza az ablaktól, melyen keresztül, keserű gondolatokkal viaskodva, nézte a szeptemberi éjszakát.
Olyan jól esett neki, hogy szemét végigjártathatta a sejtelmes égen, melyen hosszú fellegbarázdákban csillagmagvak csíráztak.
A kérdés kellemetlen volt. Nem is várta édesanyjától, hogy ilyen hamar felteszi. Hiszen alig tíz perce, hogy János elbúcsúzott és anyja eloltotta az ebédlő nagy lámpáját, mert hogy drága a villany.

Tamás Mihály: Flórián estéje

    I.

Csuka Flórián vármegyei irodatiszt már a második cigarettára gyújtott, amióta bejött az irodába. Balkezébe fogta, komótosan megnyálazta, két végét hegyesre gyűrte, úgy gyújtott rá.
-    Tudja-e, Boldizsár, hogy holnap véglegesíteni fognak, holnaptól kezdve rendes és elmozdíthatatlan irodatiszt leszek?
Boldizsár, a vén szolga, csak úgy a szája szögletéből szólt ki:
-    Há’szen ideje már, éppen másfél esztendeje, hogy próbálják a tekintetes urat az új urak.
Flórián ravasz nevetéssel kacsintott.

Adorján András: Tiszai imádság

Bajtai Péter huszonöt esztendős lehetett, amikor visszajött. Mindössze csak négy évig volt távol, nem utazott luxusvonaton vagy hálófülkében, csomagjait sem hordárok cipelték, de azért sok mindent látott.
Bejárta Szerbiát, Oroszországot, bekukucskált Franciaországba is, utoljára meg a Piave mellől gondolt az ákácos főutcára valahol messzi-messzi a Tisza partján. Néha meglőtték a kezét, máskor a vállából szedték ki a golyót, talán egy-két szilánk emlékül kezében vagy lábában is maradt. Mégis hazajött.
Katonaruháját levetett, vitézségi érmét fiókjába zárta. Kicsit megváltozott az arca, a szemei lehet, hogy nem úgy csillogtak, mint régen, a lelke alján itt-ott harangozott a bánat, de meglátta a Tisza partját.

Borsodi Lajos: A nyomorék

Sokáig küzdött magával, de végül is rászánta magát. Beállított az ügyvédhez Szalag Mátyás és vitte magával lelkének nagy keserűségét.
Illedelmesen várakozott az ügyvéd előszobájában, míg rákerült a sor. Aztán kihúzta magát az ügyvéd előtt, már amennyire szegény, nyomoréklábú Szalag Mátyás magát kihúzni tudta. Mert tudni kell, hogy a nagy világcsatában, az Isonzó poklában ott hagyta fél lábát, ami mellett még szerencséről beszélhet, mert kicsi híjja, hogy egész életét ott nem hagyta.

Herczeg Ferenc: Bujdosó emlékek

-    Nem is tudom: álmomban vagy éber állapotomban kapott-e meg a gondolat? Régóta ott lappanghatott már a lelkem legmélyén, míg aztán egy napon váratlanul felbukkant az emlékeim között, mint buborékok a tó tükrén. Azóta úgy viszem magammal, mint egy megtörtént dolog emlékét…
E szavakat egy kellemes, kissé fátyolos csengésű férfihang mondta a homályos szobában. A lámpákat ugyanis vacsora után mind eloltották, csak a nagy kandalló tüze világított. Vörös fénye egy fehér női ruhára esett és két-két keresztbe fektetett férfilábra. Mindegyik lábpár fölött plasztron fehérlett, mindegyik plasztron fölött szivar tüze csillogott.