T. Ágoston László: Bónusz kilátó

Ketten ballagtak az erdei úton a kilátó felé. Elöl az asszony – afféle a hatvanas évei elején járó friss nyugdíjas telve energiával és ifjúkori emlékekkel −, aki türelmetlenül nézett szét az eső áztatta fák barnára cserzett törzsén. Valami kézzel fogható emlék után kutatott. Ha mást nem, legalább egy jellegzetes alakú sziklát, vagy fatörzsbe vésett szívet szeretett volna látni két kezdőbetűvel. Igen, a saját V.M. monogramját, meg azét a fiúét, akivel együtt jártak itt az osztálykiránduláson ötven évvel ezelőtt. Nem is ötven, csak negyvennyolc. Legalább önmagát ne öregítse az ember! De hát semmi! A sziklához még jócskán gyalogolni kell ezen a felázott erdei úton, a fák meg vagy megnőttek, vagy régen kivágták őket. Szerencsére az ösvény még a régi. Legalább is úgy emlékszik rá… Akkor is itt volt ez a hatalmas tölgyfa, ami már akkor is öregebb volt kétszáz évesnél. Akkor az most már kétszázötven. Fák esetében nem számít az az egy-két év. Ők ketten előre futottak, és ott, a hatalmas tölgyfa alatt végre megcsókolta a fiú. Még most is beleborzong, ha arra az első csókra gondol. Szőke volt a srác, és kék szemű. Pistának hívták. Melokkó Pistának. Igen, és bicskával belevéste a szívet a fa törzsébe, és bele írta a V.M.-et, meg az M.P.-t. Sokáig cukkolták vele a lányok, de hát ki törődött vele? Irigy, hülye kis fruskák voltak. A legtöbb még el se vesztette a szüzességét, csak ácsingóztak a pasik után. No igen, akkor még a középiskolában is lehetett szűz lányokat találni. Manapság meg…

Shrek Timea: Kezdet

Éjjelre akár mínusz húsz fokot is ígértek. Jól fel kellett öltöznöm,  hiszen az újévet a városi fenyő alatt terveztük köszönteni. Kevés sminkelés, majd a hetekkel előre kiválasztott ruha felvétele után már indulhattunk is.
   Gyalog mentünk.  Közben a hó is elkezdett esni, de ez  egyáltalán nem zavart.  Vidáman csúsztunk végig az aszfalton, négyen lányok, egymás után, mint a kislibák. A ház, amit béreltünk, kissé messze volt a város főterétől, gyalog úgy félórányira. Tőlem is körülbelül ennyi időbe telt odáig eljutni. Magunkhoz vettünk kevés szívmelegítőt és örültünk, hogy egyáltalán elengedtek minket otthonról. Ez volt az első szilveszterem, amit nem a családommal töltöttem, hanem a barátaimmal.

T. Ágoston László: Két gazda

Tabal, a kereskedő gyakran sétálgatott a kikötőben. Szívesen nézegette a dokkba érkező hajókat, vagy éppen a széltől dagadó vitorlákkal a nyílt tenger irányába indulókat. Tetszett neki ez a színes kavalkád, a sokféle, soknyelvű hajósok, meg a tarka vitorlák. De legfőképpen az áru érdekelte, amit a barnára sült, félmeztelen rakodómunkások hordtak a soha meg nem telő raktárakba. Mert ezeknek a tíruszi raktáraknak két hatalmas ajtajuk volt. Az egyik a tengerre nyílt, a másik a partmenti út felé. Olykor megpihenni se volt ideje a hajókról érkező rakománynak, már pakolták is a hatalmas társzekerekre a túloldalon, és indították az ökröket Főnicia, vagy Galilea felé.

Vasi Szabó János: Szájberhalom

Eric Arthur Blair emlékére

Megszorult a teremben a meleg levegő. A légkondicionáló korábban felmondta a szolgálatot. Az Európai Unió Multikulturális Konferenciájára érkezett előadók verejtékező arccal, pattanásig feszült idegekkel hallgatták a se vége, se hossza köszöntőket, majd az unalomig ismert előadásokat. Ugyanazok az elcsépelt szólamok, amik tíz, húsz, harminc éve szálldostak az „örök konferenciajárók” ősz szakálla mögül. Csak a fiatalokat feszítette a kínzó szóláskényszer, hogy szétüvöltsék a huszonegyedik század valódi problémáit, amiről hallani sem akart az EU nagytiszteletű szociológus társadalma. A permanens gyanakvás légköre mételyezte a konferenciát, a Ruhr-vidéki törökök a párizsi arabokra fújtak, a pomerániai kasmír népesség a dorchesteri hindukat figyelte gyanakvással, kik maguk is a dublini pastukat tartották szemmel, a nápolyi bantuk az oslói palesztinokat, míg a mindenütt jelenlévő kínai populáció képviselői ferde szemmel vizslatták az összes többi résztvevőt. A vendéglátók érezhető tehertételként kezelték a Brüsszelből rájuk osztott összejövetelt, s a tagállamokból összesereglett résztvevőit.

T.Ágoston László: Cserépkályha koksszal

Nehezen gyógyult a második műtét után Tari Mihály lába. Az orvos azzal nyugtatta, hogy bizony, a szilánkos törés nagyon makacs dolog, nem lehet sürgetni a regenerálódást. Már az is nagy dolog, hogy egyáltalán meg tudták menteni a lábát. De hogy is juthatott eszébe ilyen őrültség, hogy a legelemibb biztosítás nélkül, csak úgy nekitámasztja a hosszú létrát a ház falának, és a tomboló viharban fölmegy a tetőre cserepeket igazgatni?

  – A doktor úr milyen házban lakik? – kérdezett vissza a beteg.

  – Itt a lakótelepen, ebben a négyemeletesben.

  – Akkor nem is csodálom, hogy nem jut eszébe. Nem tudhatja, mekkora kárt okozhat a házban egy ilyen vihar.

Botz Domonkos: Húsvéti gondolatok

- megfeszíttetett -

Korán világosodott. Az utcák, a sikátorok két oldalán magasodó házak tapasztott, hol vörös, hol homokszínű falai mentén sokasodni kezdtek a mezítlábas saruk, a színes leplekbe burkolózott, elgyötört arcú emberek. Voltak, akik ismeretlenül is megfogták egymás kezét, mintha csak abból akarnának erőt meríteni, mások leszegték a tekintetüket, akadtak, akiknek csak szájmozgásuk árulta el, hogy csendben imádkoznak, és csak vártak és vártak, miközben a távoli hangokat figyelték. A tömeg néma volt, csak a sikátor sarkairól leváló szelet, a távolban idegesen toporgó lovak horkantásait, a zablák fémes csörrenését lehetett hallani és időnként az élesen csattanó korbácsütéseket.

Czipott György: Alkotószabadság

Hideg volt a villamoskocsi peronján, behúzódott a zsúfolt, tolóajtóval zárható utastérbe. Megmorogták a háttal állók – már megint betolakszik valaki a peronról, pedig hát, így is alig van hely. A kalauz kilukasztotta átnyújtott szakaszjegyét – csak a pályaudvarig szól! – figyelmeztette mogorván.
  
A pályaudvaron túl szürkült az ég a lóversenypálya felől. Az érkezési csarnok piszkos, üvegborítású tetőszerkezete fölött már kivehető volt a félsötét ég hátteréből kiváló kormos füst, ahogy a gumigyár takarásban lévő kéményeiből szétterült laposan. Nem figyelhette az ég színeváltozását, a kétkocsis szerelvény lelassult és megállt a járda mellett. Sokan leszálltak vele együtt. Most az a kicsi meleg kiszáll az utastérből – gondolta –, vacoghatnak, míg belehelik a továbbutazók.
    Ahogy a forgalom engedte, átsietett az út túlsó járdájára és elindult a következő sarok felé. Hullámokban söpört végig a jeges szél, metsző hókristályokat sodort föl a fémesen csillanó villamossínekről egyenesen a gyalogosok szemébe. Összehúzta magán a kabátot, lábai nagyon fáztak a teljesen átvizesedett nyári cipőjében. – Muszáj beadjalak – motyogta alig hallhatóan és megsimította kabátja hajtókáját.

T. Ágoston László: A nagyasszony

  – Oda nézz! – bökte oldalba a kollégáját Szentesi. – Micsoda nő! Ennek még köszönni is csak szmokingban szabad.

  – Vagy esetleg frakkban – bólintott rá a másik. – Olyan feneke van, hogy diót lehetne törni rajta.

  – És törik? Mert gondolom, dióban nincs hiány...

  – Abban éppen nem lenne, csak egy kissé rejtélyes a nagyasszony. Akárkivel nem áll szóba. Mondhatni, rátarti a kicsike. Aztán meg kockázatos is a dolog. Tudod, ő afféle vállalkozó feleség, aki nem akar a férje vagyonából élni. Saját egzisztenciát akar, így hát ő lett a jó barát vállalkozó titkárságvezetője, a főnök felesége meg az ő férjénél vállalt állást. Így aztán mindkét nő azt hiszi, hogy ő a független nagyasszony, aki saját bankszámlával rendelkezik, s azt tesz, amit éppen akar. A részleteket ne kérdezd, nem tudom, de jobb is, ha nem akarja tudni az ember. Különösen akkor nem, ha még mondjuk holnap is ennél a cégnél szeretnél dolgozni. Tudod, ezek a mai nagyok nagyon kényesek a látszatra. Az eszközeikben nem válogatósak, hiszen azokat a cél szentesíti, de a külcsín, az európai legyen. No, erről ennyit, és ezt se tőlem tudod.

Dinók Zoltán: Számadás

Borult volt az ég, a felhők gyorsan szálltak. Egy bérház második emeletén egy ember nagyon maga alatt volt. Öngyilkos akart lenni. Egy búcsúlevelet írt, melyben felvázolja addigi életét. A levél így szólt: „Harmincegy éves vagyok s megéltem annyit mint más duplán, hatvan évesen. Életem a keserűség és fájdalom világa volt. Verseket is írtam, de nem fogadták el. Költő vagyok én? Meglehet. Kosztolányi azt mondja a rossz költő az igazi költő. De nem is erről van szó. Hanem szomorú életemről. Apám ütött vert. Sérült ember, aki kezelésre szorult volna, csak az ilyen nagyokosok mint ő ezt leküzdte.

T. Ágoston László: Dadogós Sanyika

Sanyikáról már az óvodában kiderült, hogy különös érdeklődéssel bír a szebbik nem iránt, azaz szexuálisan túlfűtött. Ezt olyan szépen mondtam, hogy szinte magam is meghatódtam tőle. Valójában nem is én fogalmaztam így, hanem Marika néni, a kertvárosi egyes számú óvoda vezető pedagógusa, aki eltanácsolta Sanyikát a jóhírű intézményből. Igen, kénytelen volt eltanácsolni (hogy azt ne mondjam, kicsapni), hogy megvédhesse az óvoda jó hírét, az óvónők és a dajkák szakmai felkészültségének a minőségbiztosítás jegyében történő folyamatos fejlesztése és a legmodernebb pedagógiai elvek és eredmények alkalmazása érdekében. Ezt az okfejtést elfogadta, és aláírásával támogatta az önkormányzat oktatási és nevelési osztályának hivatalosan kinevezett vezetője, Tátrai Miklósné. Már hogyne támogatta volna, amikor oda jár az ő kis szemefénye, Magdikája, no meg az alpolgármester Marianna Zsanettje is.

Dinók Zoltán: Történet egy jó novellához

Sámuel az író kicsit belefáradt munkájába. Nem ment neki tovább az írás. Egy novellán dolgozott. Egészségileg kutya baja nem volt, de úgy érezte ki kell szellőztetnie a fejét. Így hát fogta kabátját s mivel esteledett s ősz volt egy sapkát is vitt magával s lement a lakása elé. Szivart is vitt magával. Nézte a két percenként fel–felvillanó autókat az utcán. A friss levegő jót tett neki, jobb lett a közérzete.

   A sötétben egy alak közeledett feléje, nagy bársonykabátban. Szakállat viselt, félelmetes alaknak tűnt. Az író még meg is ijedt.

   – Mit akar ez tőlem? – gondolta

   Aztán megállt. Sámuelnek földbe gyökerezett a lába, a cigarettát is eldobta félelmében. Lábával elnyomta a csikket. Nem mert elindulni.

   – Megkínálna egy cigivel? – kérdezte

T. Ágoston László. Fürge cselle

A férfi a tévét bámulta, az asszony meg a számítógép képernyőjét. Csak amúgy, megszokásból, mert a tévéhíradó minden csatornán ugyanarról szólt, az interneten kínált üdülési lehetőségek meg egyaránt elérhetetlenek voltak a kispénzű nyugdíjasok számára.

   – Már megint fél százalékkal csökkent a munkanélküliek száma – motyogta maga elé az öreg. – Ettől biztosan a plafonig ugrik majd örömében a Pista gyerek, aki Angliában mosogat a tavalyi filosz diplomájával. Meg a gazdaság is bővül. Újra osztják a trafikokat. Pezseg itt az élet, akár a habzóbor dugóhúzás után…

   – Mit motyogsz? – fordult felé a felesége. – Nem értem.

   – Nem is azért mondtam, csak unalmamban kommentálom a híreket. Minden este változik a százalék. Rendben van, de mihez képest? Ellenőrzi valaki ezeket a százalékokat, vagy csak úgy mondják bele a nagyvilágba?

Vasi Szabó János: Bakonyvég

Levelek a sötétből*

Első levél:

Kedves Zoltán!

Szomorúan olvastam: ingadozik a biztosnak hitt munkahely. Ki van szolgáltatva a politika széljárásának a régi cégek maradéka – elég néhány év melléfogás a gazdaságpolitikában, s maga alá temet sok száz kisüzemet… Ne feledd, hogy jártál a német múltival! Gondolt nagyot, s „megpattant” egyenest Kínába.

Ma nem lennék húszéves. Hol vannak a híres liberális közgazdászok? Mikor az eszement pénzszórás folyt, bókoltak. Az adóságba keveredett kisemberek nyakába varrnak mindent, azok a szerencsétlenek tehetnek mindenről. Nem a milliárdos off-shore betyárok! Hagyjuk…

Nyilván láttad a postai bélyegzőn, elköltöztem „nyugatvégből”. Nimfomán kúranő palira vett. A ravasz Casanovát. Majdnem kisemmiztek öreg napjaimra. Ismered a véleményemet, az ügyvédek a demokrácia prostijai. Bebizonyította a cafka minden hájjal megkent védője, hogy évtized óta egy háztartásban éltünk. Lecidázott páros heteken, a hétvégeken ott ette a fene. De annyi év együttélés? Gombócból sok lenne…

T. Ágoston László: Égi és földi birodalmak

Miután Nebukadneccar, Babilónia királya Karkemisnél legyőzte az egyiptomiak hadseregét, teljhatalmat szerzett magának és Újbabilonnak a szír-palesztín térség fölött. Elfoglalta Júdát, és benne Jeruzsálemet. A zsákmányolt templomi kincseket Babilonba szállítatta, és saját istenei templomaiban helyezte el. De nem elégedett meg a templom és a városok kifosztásával, rabláncra fűzte a leigázott népek fiait, sőt udvarába rendelte a nemesi származású ifjakat, hogy hűséges szolgákká, a világbirodalom érdekeinek feltétel nélküli kiszolgálóivá neveltesse őket. Szigorúan meghagyta a főudvarmesterének Aspenaznak, hogy válassza ki Izráel fiai közül a szép arcú, daliás termetű, királyi vérből származó ifjakat, akik fogékonyak a bölcsességek elsajátítására, s alkalmasak arra, hogy a királyi palotában szolgáljanak. Meg kell tanítani őket a káldeusok nyelvére, írására, sőt el kell rendelni köztük a királyi konyhán főtt ételek fogyasztását, a király borának élvezetét akképpen, ahogy a káldeusok vezetői teszik.

Vasi Szabó János: Rakéták és kövek avagy posztmodern zarándokút Medjugorjébe

Primo

Eltelt bő másfél óra azóta, hogy elhagytuk a határt. Ütemesen doboltak a kölcsönzött ARO fenéklemezén az elszabadult kavicsdarabok: a kopasz, mészkőszínű hegyek szerpentinjének hordaléka. Hátratoltuk a terepjáró ponyváját. Lehetett negyven fok meleg árnyékban. Elkerülendő az álmos zötykölődés demoralizáló hatását, Morcz Feri előhúzta az ajándéknak szánt fütyülős-barack pálinkát. (Nevével ellentétben kis csapatunk mókamestere volt.) Nagy kortyokban csorgott le torkán a szíverősítő. Látva ezt sofőrünk, Szegfűdomby Sanyi, belehajtott az első méretes gödörbe. Az ARO rugózott legényeset, Ferenc fogsora végigcimbalmozta a hosszúnyakú üveg száját.

- Mit csinálsz? A tombolán nyerted a jogosítványt? – visszhangozták Morcz üvöltését a hegyek. Sanyi oroszlánbömböléssel válaszolt.

Mi többiek – Susics Laci és szerénységem – nevettünk a két barát menetrendszerű összemordulásán. Aznap nem játszódott le hasonló szívderítő jelenet. Bóbiskoltunk az álom küszöbén, amikor begördült járművünk az útikönyvben ajánlott vendégház kapuján. Fából ácsolt, alpesi házakra hajazó épület: inkább zord fenyvesek közé való. Tájidegen látvány a csupasz, hőségtől vibráló hegyek lábánál. Színes virágágyás kísérte két oldalt a gyöngykaviccsal felszórt ösvényt.

Vasi Ferenc Zoltán: 1956 – A szenvedés alkímiája

A lélek szenved. A lélek újjászületik. A léleknek titkai vannak.

Errefelé valójában senki sem az, Aki. Kényszersorsok. Álca-ábrázatok. Átböjtölt el(v)nyomás. „Kelet-Európai rehabilitáció / ez a kreatív szuperimitáció.”

Isten,ember és Állam – teszi mindegyik a maga dolgát.( „A halál az állam szolgálatában áll.”)

+++

1956. november 15. Szent Adalbert napja – mára: becsületében helyreállított gyásznap. 7 óra 48 perckor a hóhér nekifogott. Heten kerültek sorra. Heten! – mint a gonoszok? 8 óra 33 perckor már végzett. Varjak rikácsoltak az égben.

Len-kötélen himbálódzó
hét novemberi hajnal

+ + + + + + +

Levetett katonacsizmák
lépnek, Emlékezés,eléd.

+++

T. Ágoston László: Aki fart vet a halálnak...

Városszéli kiskocsma a pesti gyár nem rég letelepített gyáregysége szomszédságában. Itt búsulnak a poharukba műszak után azok a parasztgazdából lett segédmunkások, akik nem akartak szövetkezeti gazdává válni a falujukban. Középkorúak, vagy még ennél is fiatalabbak. Bánatos szeműek, kevés szavúak. A kezük még most is inkább az ostor nyelére, meg a gyeplőszárra áll, de a tenyerükön a kérget a spénhordó talicska nyele, meg az öntöttvas alkatrészek éles sorjája vastagítja. Az autóbusz indulásáig még épp marad annyi idő, hogy fölhajtsanak egy-egy kisfröccsöt, vagy egy krigli sört.

   Mónus Friciék is összedugták a fejüket, és úgy gondolták, hogy ezt is túl kell élni, mint a háborút. Ha már mindenképpen a földet akarja a párt, vigye be a szövetkezetbe az apja, ő meg elszegődik a gyárba pénzt keresni. Aztán majd meglátják, melyikből lehet megélni, és hogyan. A Frici gyerek továbbtanulásához viszont eleve jól jöhet, ha a káderlapján a származási rovatba nem azt írják be, hogy kulák, hanem azt, hogy az apja foglalkozása munkás. A nyári szünetben akár el is mehet mellé dolgozni, hogy pénzt keressen.

Darkó István: Csépán János tizedes

Csépán János valamikor kutyamosó, helyesebben tisztiszolga volt. Sötét pont az életében. Nem is szívesen idézte az emlékezetébe. Nem is fogadta szívesen, ha valaki erre az időre emlékeztette. Miután azonban katonai rangot nyert, s az altiszti kar kimagasló alakja lett, módjában volt elfeledni és felejtetni katonai pályafutásának legelső idejét, amikor még szolgai sorban cselekedte említésre méltó tetteit.
Már tizedes volt Csépán János, amikor hosszabb időt sikerült a harctértől távol töltenie. Ebben az időben az újonckiképző altiszt jeles szerepét viselte. Előbb sokáig időzött a harctéren, s mivel e mellett kiválóan ordított, Schiller kapitány beosztotta a nagyszerű pozícióba.

Jankovics Marcell: Hangok a távolból

-    Hungária!
A sofőr máris megforgatta a kormánykereket és kirobogtunk az állomás autóbarikádjai közül. György, a bánatos székely fiú, Sir Flemwell, a nagynevű publicista, meg én.
Az autó átsiklott a villamos útjára és simán száguldott tova a néptelenedő utcán, mintha gyöngéden, finoman akarná vinni a vendéget, mintha élne… Fogad bennünket vendégszeretően, udvariasan, magyarosan. A lámpák fénye szétmállott a tavaszi esővel bepermetezett aszfalton. A délceg lovasrendőr lovasszoborként állt a néptelen utcán, mint a modern bérkaszárnyák közé palántált avar vitéz, kinek szemében puszta ez a házsivatag is.
Sir Flemwell tanulmányozni akarta Közép-Európát, mint ahogy ez divatos lett a nagy háború után, mert előtte senki sem ismerte az idevaló igazságokat. Nem ismerték itthon sem, odakünt meg éppen nem. Ő is saját szemeivel akarta látni a magyar sorsot.

Jarnó József: A köhögés

A teremnyi irodaszobában harminc írógép kattogott. Harminc ember görnyesztett háttal hajolt a gépek fölé és harminc pár kéz ugrált szakadatlan a gépek billentyűzetén.
Kovács Gáspár, a magyar, cseh, német levelező fáradhatatlan buzgalommal osztozott a többi huszonkilencek munkájában. A megírt levelek tömege tornyosodott már előtte.
Még egyszer lekopogta a megszokott sablont: «nagybecsű mielőbbi válaszát várva, maradunk kiváló tisztelettel» – aztán kivette a gépből a kész levelet, gyors és fürge mozdulatokkal tette be az aláírási könyvbe s pillanatra megpihent.
Kis bádogdobozból cigarettát vett elő, meggyújtotta s aztán új papírt tett a gépbe.