Csernák Árpád: A zerge és a farkasember

Még nem volt bent a macska, de a költõ már levette az üveggolyót a polcról és elgurította... Várt. Hallgatta a kopadlón pörgo golyó karcos hangját. Most olyan volt ez a számára, mint egy indokolatlan mutéti beavatkozás, merénylet; mint amikor agymutét elott muködésbe lép a csontfurész. Figyelt. A macska nem ugrott elo az asztal- és széklábak közül, nem vetette rá magát a szivárványszínu golyóra, mert nem volt bent. A költõ ezt nem vette észre... nem fogta föl... pontosabban: másra figyelt... távolabbra... összekuszálódott ido és tér, mint a jéghegyek, összetorlódtak az idosíkok, és az idosíkokhoz tartozó képek... Tudta: ez nem jó jel... Ilyenkor izzadás következik, remegés, fájdalom... aztán ólomtömb ideig semmi... Utána már majd csak arra emlékezik, hogy fekszik az ágyán ruhástól, a homlokán borogatással...
Régebben is levette az üveggolyót a polcról és elgurította, de csak akkor ha bent volt a macska. Az hangtalanul utána ugrott puha talpain, oldalra fordult, pofozta-rugdalta a golyót, aztán a költõ felé passzolta, kecses mozdulattal, pontosan, mint annak idején Bozsik Cucu Czibornak a labdát... Ezek voltak a felhotlen játék percei. A legtökéletesebb kikapcsolódás. De most nem volt bent a macska. A költõt egyszerre dermeszto csend vette körül. Várt a homályos eloszobában. Nem értette. Mintha félne? Mitol? Kitol? Nem tudta megnevezni. Elindult a falak mentén görnyedten, csoszogó léptekkel a golyó irányába. Amikor odaért, fölvette a golyót, forgatta, nézegette, tétován körülnézett és újra elgurította. Most ellenkezo irányba. Zörögve gurult az üveggolyó. Hallgatta. Várt...
Ekkor csengettek. Szinte riadtan ment ajtót nyitni: a barátja állt ott a feleségével. Megbeszélték, hogy jönnek, de a költõ nem emlékezett rá. Azért örült: felderült komor arca.
  Ez aztán kellemes meglepetés  mondta. Az író felnevetett.
 Humorodnál vagy  mondta  hiszen már két napja telefonálgatunk, nyomozunk utánad... nehezen találtunk ide...
 Hát elég eldugott hely ez... itt a hegyen...
A vendégekkel együtt bejött a macska is, de nem a golyóhoz ment, hanem a tányérjához.
 Menjetek csak be... egy pillanat, mindjárt jövök, csak adok a macskának enni... Klárikám! Itt vannak a Bandiék  szólt be a feleségének. Jött is az oszkontyos asszony és betessékelte az írót és a feleségét a konyha melletti kis ebédlobe. Tálka süteményt tett eléjük, kínálgatta a vendégeket, és azok csipegettek is belole. Aztán visszatért Ádám is, a költõ.
 Ne egyetek ilyet a bor elõtt!...  mondta zsörtölodve, már-már megbotránkozással, aztán némi lemondással, és a dorgálás miatti bocsánatkéréssel folytatta látszólag másra terelve a szót  ...na gyere!... megmutatom  mondta titokzatos büszkeséggel és már indult is egy vörös téglákkal kirakott boltíves bejárat felé. A barátja értette és elindult utána. Elobb egy kis kamrán mentek keresztül, ahol ládákban élelmiszerek, gyümölcsök, zöldségek voltak fölhalmozva, aztán egy deszkaajtón, és megérkeztek a titkok birodalmába, a pincébe. Takaros kis pince volt, dongaboltozatos, hûvös, körben hordókkal.
 Ez nem volt itt, ezt mi vájtuk a hegybe  mondta a költõ leplezetlen büszkeséggel  Ütögesd meg oket  mondta a barátjának, látva, hogy az a hordókat nézi, aztán megértve annak vonakodását, o kezdte ütögetni az egyiket  ...ezt azért te is hallod...  Az prózaíró is ütögetni kezdte az egyik nagy, hasas, piros pántos hordót, nagyon igyekezett, hogy meghallja, amit meg kell hallania, hallotta is azt a kongó hangot, de mivel nem tudta pontosan, hogy mit kellene hallania, nem szólt semmit. Áttért egy másikra.
 Ebben kevesebb van!  vágta ki büszkén, mert ez a hordó másfajta, talán még kongóbb hangot hallatott.
 Nincs abban semmi... üres mind... csak az nagyobb  mondta szomorkásan a költõ. Nem lehetett pontosan tudni, hogy a bor hiánya, vagy barátja reménytelen városiassága rendezte még keserubbre arcvonásait  ...már csak ennyi van  mondta és végigmutatott három jókora, hasas üvegen  ...fehéret vagy vöröset igyunk?  kérdezte és lopót vett a kezébe  fehér van kétféle is... ez száraz, ez meg félédes...  az író gondban volt, mint a leckéjét nem pontosan tudó diák, nem tudta mi ilyenkor a helyes válasz, mit vár tole a barátja, pedig nagyon igyekezett.
   Hát... kóstoljuk meg mindegyiket.
A költõ poharakat vett elo, egyiket az író kezébe adta, aztán az üveglopóval ügyesen megszívta az egyik palackot és a bort a poharakba folyatta. Az író ízlelgette és úgy tett mintha értene hozzá. Aztán megkóstolták a másik kettõt is, és végül  az asszonyokra való tekintettel  a fehér félédes mellett döntöttek. Abból megtöltött a költõ egy literes üveget és indult kifelé. Az író váratlanul a barátja elé állt, szelíden, csak annyira, hogy egy pillanatra meg kellett állni. Tudta, hogy a költõ már több mint egy éve nem írt egy sort sem.
 Nem akarok hülye riporteri kérdéseket föltenni, de most... itt most min dolgozol?... úgy értem: írsz?...  A költõ egyre görnyedtebben nézte a döngölt padlót, egyre görcsösebben markolta egyik kezében a lopót, másikban a borral telt üveg nyakát, de úgy, hogy attól kellett félni: kiejti vagy összeroppan a kezében  ...nézd, én csak azért faggatlak, mert szerintem egy ilyen tehetségu és tudású...  érezte, hogy reménytelenül belebonyolódik, hát elhallgatott.
 Azért viszek a vörösbol is  mondta a költõ, megkönnyítve a barátja helyzetét, de azért látszott rajta, hogy jólesik annak igyekezete  Na menjünk.
Az asztalon már ott volt a sült hal meg a krumpli. A paprikától pirosló, oldalt bevagdosott keszegek. A költõ, a felesége: Klári, meg az író felesége, Judit ügyesen ették a keszeget. Az író küszködött vele. Még a legfilézettebb halat sem szerette, mert ha csak egyetlen szálka a szájába került, rosszul lett. A keszeg meg arról híres, hogy telis-tele van szálkával, még az ilyen agyonirdalt is. Nem akarta megbántani sem a költõt sem a feleségét, úgy tett mintha minden a legnagyobb rendben volna: tett a tányérjába a halból is meg a krumpliból is, gondolta: majdcsak lesz valahogy, majd úgy tesz, mintha mind a kettobol enne, de csak a krumpliból eszik, a halat meg majd átcsempészi Judit tányérjába. De a felesége „leleplezte”.
 Ugye nem bírod megenni? Tedd csak nyugodtan ide  mondta mosolyogva, majd Ádámék felé fordulva hozzátette  Bandi nem tud halat enni.  Judit szerette, ha a férjérol van szó, ha o van terítéken, ha ot „elemzik”. Nem akart o ezzel semmi rosszat, sot: ezt olyan bensoségesnek, családiasnak érezte, ahogy közösen fölfedik a férje gyöngéit, de az író gyulölte, ha ilyenformán kerül a középpontba, hogy milyen fura dolgai is vannak, hogy mindig leeszi magát, meg mindig van nála fogpiszkáló, meg hányingere lesz a szálkától... hogy ez milyen emberi... Úgy gondolta: az o esendoségei, gyermekkorából tovább hurcolt ügyetlenségei csak rá tartoznak. Ivott. A bor sem ízlett igazán, túl kénes volt, égette a gyomrát, de ennek aztán végképp nem adhatta semmi jelét. A borra nem tehetett semmiféle megjegyzést, a borra, ami a barátja büszkesége, amit a költõ maga termelt.
Bent, keszegezés, borozgatás közben  valamiképpen  megint szó esett az irodalomról, hogy van egy egészen jó, új folyóirat, ahova érdemes lenne írásokat küldeni. Klári hirtelen felpattant, mert ez volt az a téma, ami mindig fölbosszantotta, amirol azt gondolta: szegénységük fo okozója, jobb sorsra érdemes férjének keresztje. A telefonhoz lépett, ami ott volt közvetlenül az asztal mellett egy kis polcon, felhívta fiát és beszélgetni kezdett vele: „...és hogy van a kiscsillagom?... Jól van?! Jól van!! És ti?!... szóval minden rendben... akkor megérkeztetek szerencsésen...”...
 Na gyere, megmutatom  mondta ismét a költõ, fogta a poharát és indult elõre. Az író még nem tudta, hogy barátja újabb menekülése alkalmából, mit kell megnéznie, de ment utána.
A ház melletti meredélyen egy kis árkot áthidaló palló, azon lépdelt, mint egy akrobata egyre feljebb és feljebb a költõ, korát meghazudtoló ügyességgel, aztán tovább a sáros, köves hegyoldalon. Az író próbálta követni.
 Úgy ugrálsz te itt mint egy kecske  mondta zihálva, kínosan vigyázva, egyensúlyozva, hogy ne loccsanjon ki a bor a poharából.
 Zerge... inkább zerge  mondta a költõ.
A ház mögé értek, egészen magasra. Itt fák voltak és embermagasságú, suru gaz. Teljesen ápolatlan volt a kertnek ez a része: akácok, fává terebélyesedett bodzák. Megállt a költõ és az író. Kezükben karcsú talpas pohár, benne vörösbor. Mint két öreg bohóc a mutatvány után, visszhangtalanul. A költõ a gazosban egy kissé lecsupaszított tenyérnyi helyre mutatott.
 Ezt most hoztam... szelídgesztenye...  mondta. A kis kör alakú ágyás közepén arasznyi csemete kornyadozott. Az író nézte ezt az esendo lényt, amirol még egyáltalán nem derult ki, hogy szelídgesztenye vagy valami más, amirol nem lehetett tudni, hogy életben marad-e. Csak azt nem értette, ha a barátja ide ültette, belenyomta a földbe, miért nem irtotta ki körülötte a gazt szélesebb sávban?
 Elmesélem egy álmomat  mondta a költõ a terebélyesedo csendben és leült egy kis buckára, hellyel kínálva barátját is, de az sehogyan sem találta a helyét. Végül maga is lekuporodott egy öreg akác tövébe, hátát az elefántbor-kérgu fának vetve, és hajkurászta a szúnyogokat.  Este volt... csaknem minden fény nélkül... minden sötét, fülledt és csatakos, a fekete és a szürke ezernyi árnyalata... Hamuszürke macskámmal mentem, mindenütt sár... kis higanyszínu patak, cementszürke híd, fekete lombok, fekete ég... vagy inkább: égtelenség. Úgy hittem kihalt tájon megyek át macskámmal a karomban, aztán  ahogy közelebb hajoltam a földhöz  láttam, hogy minden mozog... a föld, a sár... a patakpart hemzsegett az élolényektol... a „hagyományos” földigilisztákon, békákon, páncélos hátú bogarakon kívül egészen különleges lények is mászkáltak, vonszolták magukat a sárban... mert valahogy ezek mind elátkozott vagy elkárhozott lények voltak... a fakó füvek és a fekete gyökerek között, a televénnyé rohadt avarban óriásteknosök, hangyász sünök, lábas halak, apró oslényekhez hasonló gyíkok... aztán feltunt egy nagyobb állat. Középtermetu kutyakölyöknek véltem. Vasszürke volt. A pofáját még nem láttam. Hát te kiskutya?, motyogtam felé, és akkor  addig a földben kotorászó  pofáját fölemelte és rám nézett. Dermeszto tekintet volt: túlságosan emberi. Hideg és metszo. Zavarba jöttem. Farkas lenne? Nem, nem, ebben a tekintetben nincs szomorúság. Farkaskölyök? Áh!, ebben nincs semmi melegség. Felgyorsítottam a lépteimet. Kissé arrébb laktam egy félreeso helyen, az eddigieknél is sötétebb vidéken, parányi fa bódéban. Siettem a korom sötétben is ismeros úton, a macskámat egyre szorosabban magamhoz ölelve, mert félelmében egyfolytában morgott és belém eresztette a karmait. Nem néztem hátra, de tudtam, hogy az az állat jön utánam, és már nem úgy lép mint egy kutya vagy egy farkas, nem négy puha láb, hanem ketto és kemény, egyre közelebb ér, és szaporázza, még közelebb akar érni, utol akar érni, mint akinek célja van, és a nevemet is hallottam, motyogva, távolról, mint aki nem biztos abban, hogy jó nevet mond, mint aki faggat, vallat, de ennek a névnek a tulajdonosát keresi, és mint akinek leszámolni valója van ezzel az emberrel... Villámgyorsan léptem be a fabódémba, a macska kiugrott a kezembol és visítva rohant a priccsem alá, kapkodva kerestem a kulcsot, sokkos kézzel tettem a zárba és igyekezetemben, hogy minél hamarabb kulcsra zárjam az ajtót, egyre görcsösebb lettem, a macska fújt és visított, tudtam, hogy az a lény már ott áll az ajtóm elott, végül eltörött a kulcs, még a zár is kifordult a helyébol, és akkor láttam, hogy megmozdul a kilincs, én belülrol ellene tartottam, feszítettem, nyomtam felfelé a kilincset, végül az is szétesett, kinyílt a bódé ajtaja, mint egy ócska ólajtó... hirtelen elszánással, határozott mozdulattal kivágtam az ajtót és ezzel egyidoben már rúgtam is... csak egy nyikkanást hallottam, a test puffanását... meredten néztem a sötétet, eloször semmi, aztán világítani kezdett egy szempár...  Elhallgatott a költõ. Meredten nézett elore. Az író félt. Félelmet érzett és szeretetet. Kielemezhetetlen keverccsé vált benne ez a kétféle érzés. Közbeszólni nem tudott, de most úgy érezte oldani kell a feszültséget. Látta, hogy van még egy kis bor a poharában.
  Van még borod Ádám?  kérdezte. A költõ fölriadt és a poharába nézett   Egészségedre!  Ittak.
 Mi a csudát csináltok ott annyi ideig?!  hasított a csendbe egy szigort mímelo, félto, éles noi hang. A költõ felesége állt a ház sarkánál. Az alkonyi fényben csak osz kontya világított. A költõ felállt.
 Menjünk  mondta megadással. A két férfi elindult lefelé a meredek domboldalon.
Piros diót és újabb üveg bort vittek föl az erkélyre. Közben a költõ megmutatta a házat:  Ez a nappali, ez a háló,  nyitogatta az ajtókat  ez itt gardrób lesz...  Ebben a pici fülkében csak batyuk voltak, nagyobb drapériákba csomagolt ruhák, és a rongycsomagok tetején egy kiterített, megfakult, lyukas közepu nemzetiszínu zászló. A falak mentén hatalmas stócokban könyvek. A költõ kötetei.  Itt tárolom oket  mondta a költõ magyarázólag, mert látta, hogy a barátja a könyveket nézi  nem tudom, te kapsz-e honoráriumot, nekem mostanában csak tiszteletpéldányokat adnak...  Ne búsulj, az én könyveim is így állnak otthon... ha ez vigasz...  Nem, nem vigasz. Mind a ketten tudták, hogy nem vigasz, így nem firtatták tovább a kérdést. A szobák is csak félig-meddig voltak berendezve. Az író mégis megkérdezte az egyik ajtóban állva:
 Itt nem tudnál kialakítani magadnak egy dolgozó szobát?... egy kis helyet, ahol... Egy asztal, egy szék, itt a polcokon a legfontosabb könyvek...  kezdte berendezni a helyiséget, beljebb is lépett, és mutatta, hogy mit, hova tenne. A költõ csak legyintett és ment tovább. Kezdett elege lenni barátja jóindulatú szakmai eroszakosságából. Elhatározta, hogy ellentámadásba lendül.
  Neked van dolgozó szobád?
  Van.
  És dolgozol is?
  Nem.
  Hogy lehet az? Egy József Attila díjas író...
 Ne gúnyolódj... hatvanezer bruttó... egy banktisztviselo hetente többet kap...
 Sokkal többet. Na ide figyelj... ha már annyira forszírozod ezeket a kérdéseket... ezt azért elmondom... kaptam egy levelet az egyik nagy kiadótól, hogy meg akarják venni a Cortázar fordításom teljes jogát... harmincötezer forintért... érted ezt?... háromszáz oldal... hát most mit csináljak?... nem válaszoltam... egyáltalán, mit lehetne erre válaszolni?
 Én már gondoltam rá, hogy sztrájkolni kéne. De mindenkinek! Meg kellene hirdetni az írószövetségben... Hol van az eloírva, hogy csak a vasutasok meg a taxisok sztrájkolhatnak?
 Már sztrájkolunk... nem vetted észre?... de ki a fenét érdekel... ha nem írsz, az is csak neked fáj... ha írsz, akkor meg nem érsz rá pénzt keresni... igaza van az én Klárikámnak, azt mondja, költõnek lenni manapság: betegség... eloször még nem kimutatható, aztán egyre markánsabban jelentkeznek a tünetek...
 Na jól van öregem, azért ne túlozzunk, más is megbetegszik, más is meghal... valamibe meg kell halni...
Közben felértek az erkélyre. Az asszonyok már ott gubbasztottak egy hosszú padon, a kecskelábú asztal mellett. Az erkély egyik oldalán még nem készült el a korlát, csak két széles fenyodeszka volt X alakban odaszegelve. Az erkély alja szürke beton. A ház elott hatalmas akác, fekete lombkoronája az erkély fölé nyúlt.
Tudom... ez is teljesen felesleges... de itt volt már akkor... kis csenevész fa, amikor anyámmal a kisházat építettük... meghagytuk... a fát is, a házat is... ott van lent...  mondta és a mélység felé nézett. Teljesen besötétedett. Nem látszott a kisház, nem látszott semmi... csak valahol a mélyben, a koromszínu masszában egy szempár világított.