Nyírő József: Favásár
A nagy urak úgy veszik a fát, hogy betelefonálnak a »Tüzifa R. T.«-hez s félóra múlva már a melege mellett ölelgetik a szeretőjüket. Az olyan kisurak, mint én is, a Róráté-mise után kimennek a fapiacra, az istentelen hidegben ott táncolnak félnapig, s akkor is csak nagy fifikával tudják beszerezni a tűzrevalót. Nagy tudománya van a favételnek.
Az ember elsétál a szekerek között, de nem néz a fára, csak úgy szemeszőre alul lesi ki, hogy melyik szekér volna nekivaló. Most aztán azt kell megtudni, hogy milyen ember a gazdája. Azt, ahogy mondani szokás, pofáról nehéz kitalálni, hanem ki kell tapogatni. Erre vannak jó és rossz módszerek. Sohsem szabad azt kérdezni, hogy: – »Eladó-e ez a fa, bácsi?« – mert a hosszú úton félig megfagyott, zúzmarás, mérges szegényember erre azt feleli, hogy: »Minek a fészkes fenének hoztam volna másképpen ide!«
Valamivel jobb módszer, ha az ember megáll előtte, s mintha onokatestvére volna, bizalmasan és ismerősen aszondja:
-No, fát hozott?
Mire a válasz:
-Nem. Tetüt!
Ez a te embered.
-Hehehe! – kacagsz bután. – Jó kedve van Áron bácsi!
-Jó, mert jól háltam!
Ha erre nem tudsz felelni, eredj haza. De téged sem a gólya költött, azért visszaturbékolod:
-Kied miatt sem nyögnek már a galambok!
Az ember úgy megnéz, hogy egy krajcárérő becsületet sem hagy rajtad, s így utálkozik:
-Nem, mert magát várják! Lábtól való már maga is.
Ezt ismét úgy értsd, hogy a zetelaki galambok a nyoszolyában csak lábtól engednének, mint az ártatlan gyermeket.
Most jön az oldalvágás a fára.
-Akkor is kied vakarná a fejit, mire ez a fa megszárad!
Hogy ez mit jelent, hirtelenében nem tudom megmagyarázni, de nem is kell, mert az ember felcsattan:
-Ez a fa? Ilyen nincs több a piacon!
-Jól üsmeri! – veregeted meg a vállát bizalmasan, – mert együtt nőttek fel.
Az »együtt nőttek fel« ismét azt teszi, hogy a fa vén, pudvás, tűzönsíró, szuvas, ganyéravaló értéktelen erdőgaz. Az ember vagy kijön a sodrából, vagy nem. Ha kijön akkor elküld messzi tájakra, ha nem küld, akkor állja a tromfot.
-Mi együtt, s csak eppen magát vártuk, mielőtt meghalnánk.
-Csak nem haragszik? – teszed fel álnokul a kérdést.
-Haragszik a román kormány! – néz le az ember.
-Akkor mi az ára a fának?
Ezt azonban úgy kérdezed, mintha csak kíváncsi volnál, hogy hogyis »jár a fa«, neked pedig annyi volna az udvarodban, hogy mozogni se tudsz tőle. Az ember azonban megérzi a vevőt, mint a bolha a meleget, s óvatosan felel.
-Meg se mondom, mert ha meghallja, húsz lejjel mindjárt többet ígér érte.
Fittyentsz a kezedfejivel, s búcsúzkodol, mint aki itt hiába tölti a drága időt.
-Nem hússzal, de száz lejjel is többet adnék, ha ez fa volna!… Na tartsa meg az Isten!
Az ember mérgesen a sapka felé döf a mutatóujjával:
-Őrizze meg az Isten magát is a szemevilágától!
Magyarul: – Vakulj meg, mert nem látod, hogy milyen jó fát szalasztasz el. Neked azonban eszedágában sincs elmenni, s csak a tehenekig lépsz, melyek a hidegtől borzas, felálló szőrrel, ájtatosan állanak. Részvéttel megsimítod az egyiket.
-Egészen megfagynak szegények!
Az ember büszkén utasít el.
-Ne féltse maga, ami szőrös!
Úgy értsd, hogy a gyapjas, szőrös állatok a legcsattogóbb hideget is jól bírják.
Nem jó azonban félre nézni, mert mindjárt elütik a fát a kezedről a többi vevők.
Fiatal, kövér, nehéz naccsága lép most az emberhez és kényesen csicsergi:
-Mennyi a fa, bácsi?
-Kétszázhúsz!
-Jaj be drága!
-Maga drága, lelkem küsasszon!
A nagysága szokás szerint körüljárja a fát. Azalatt visszaorozkodom én is és odahunyorítok az én emberemnek:
-Emmá fehérnép, mi?
-Jó faggya van! – ismeri el a székely.
A hölgy már vissza is tért.
-Bogos ez a fa, bácsi!
-Ami bogos annak van jó tüze.
Rámhunyorít, vág a szemével, de nem tudom, hogy miért.
-Száznyolcvanat adok érte! – alkuszik a nő.
-Annyit ez az úr még a hajnalban ígért, – rázza a fejét a székely.
Annyival szeretném én is megvenni a fát, de a nő könnyelmű. Attól félek, hogy többet talál ígérni. Lépre kell csalnom, mindakettőjüket. Tudom, hogy a székely gyanakvó, s a magam dolgát sem akarom rontani. Azért a hölgy mellé állok.
-Adhatja, bátyám! Ez a hölgy túlságosan is megígérte az árát. Ha estig itt áll, akkor se kap többet.
-Úgy-e kérem? – kap a segítségen a nő és kedvesen rámpillant.
Az ember észbe kap. Ismeri ő már ezt a módszert. Az egész család kijön favenni, s külön-külön alkudoznak, hogy lenyomják a fa árát, azután pedig csak kacagnak a markukba. Rosszféle nép az úrinép, de rajta nem fognak ki. Csak azértsem!
A nagysága szokás szerint leszólja a fát, hogy csak mutat, de alig van a szekéren valami, az is nyers, vén, északos, nem is elég hosszú, a szekér keskeny, közben likas, üregek vannak, hogy úsztatott fa, harmadosztályú, a kérge alatt megfőtt, nem hasogatták fel kellő időben, hogy nem ér semmit.
A székely csak mosolyog, s úgy tesz, mintha gyönyörködnék a nőben.
-Eszem a száját, beh szépen szól!
A hölgy elpirul és véletlenül rámnéz.
-Ami igaz, az igaz! – gavallérkodom ismeretlenül.
Hamisan pislant, s hozzám lép.
-Nem az ön vásárját rontom, uram?
-Dehogy! – tiltakozom. – Én már letettem róla. Kapok én itt sokkal jobb és olcsóbb fát eleget. Csak tessék ezt megvenni.
-Nekem se kell! – biggyeszti le az ajkát és elmegy.
-Súj a dolgikot! – csudálkozik a székely. – Magok osztán értik egymást!
-Mondj bolond, mondj! – tagadom az ismeretséget a nővel az ő nyelvén, mosolyogva. A székely azonban nem hiszi.
-Má nem csudálkozok, hogy nem kell a fám!
-Miért?
-E mellett a fehérnép mellett fa nélkül es kitelelhet. Elvékonyodik a füle, de meg nem fázik.
-Nono! – hagyom reá, mert ebben a dologban ismét értetlen vagyok.
A székely felnéz az égre, s nyugtalankodni kezd.
-Mi ketten hiába töltjük az üdőt!
-Száznyolcvanat én is adok! – teszem az első ajánlatot.
-Egye fene, legyen kétszáz!
Kötöm magam, ő se enged.
-Adja meg, tekéntetes úr, ha már mindenkit elijesztett innen!
Azért lettem »tekintetes úr«, hogy tán ráígérek a fára.
-Legalább a vámot fizesse meg!
-Fizesse a segesvári hóhér! Hanem tudja mit? Legyen százkilencven!
Az ember szeme felcsillan. Gondolkodik, tétováz, morog, végül elszomorodik.
-Adjon hát előpénzt!… Egye fene, első vevő, nem szalaszthatom el… Bár sohase láttam volna a tekéntetes utat!
Közben a tehénkéket előkészíti az útra. A száj lej előleget megköpdösi, elteszi.
-Pü, pü!… Apád, anyád ide jöjjön!
-Azokat várhatja! Én is mindennap várom.
-Akkor mag nagy úr lehet álmában!… Hova hajtsak a fával?
-Csak ide a vasúton túl, a Wesselényi-utcába!
-Hó! – állítja meg a teheneket. – Mé nem mondta, hogy a másvilágon lakik?… Hijjnye a Krisztus!… Estig sem érünk oda… Hány óra? – kérdezik kedvetlenül.
Nincs mit csinálnia, mert az előpénzt elfogadta. Vagy visszaadja kétszeresen, vagy jönnie kell.
Nem is szól hozzám az úton. Haladunk egymás mellett. A Bethlen-utcában, a törvényszék előtt hirtelen megragadja a tehén szarvát.
-Hó!
Tanácstalanul rámnéz.
-Most mi a sújt csináljak?
-Valami baj van? – érdeklődöm.
-Bajnak elég baj! – morcoskodik. – Ide tizenegykor bé kéne hogy adjak valami idézetet, mert ha nem csúful megbüntetnek. Lelkem tekéntetes úr, nem állana meg addig a tehenek előtt, míg bélépem vele? Tisztességes embernek látszik, tegye meg, segéljen legalább ennyit a szegény emberen!… Nem mondhatja elég olcsón adtam a fát, éppencsakhogy el nem vesztegettem. Ennyit most maga es megtehet.
-Hocci az ostort! – népieskedem. – Menjen csak nyugodtan, igazítsa a baját, de siessen!
-Ahogy eresztnek, abbahelybe jövök.
Pillanat alatt eltűnik a kapu mögött.
Még tetszik is nekem a dolog, hogy így segíthetek az én székely testvéremen. Orrom, fülem kék a hidegtől, szemem könnyezik és táncolok a tehenek előtt, hogy meg ne fagyjak. Eltelik félóra, eltelik egy óra, de az én emberem csak nem jön. Már duplán látom a székelyek anyavárosát, kiszámítom az összes adósságomat, megolvasom, hogy hány szőre-szála van a csábeli tehénnek, de ő mégse jön. Haza hajtanám személyesen a szekeret, de azt találja hinni, hogy még a marhákat is elloptam. – Kénytelen vagyok tovább várni. Még cigarettázni se tudok, mert dermedt, vörös ujjaimmal képtelen vagyok cigarettát sodorni. A tehenek is borzasok és másodszor kezdik kérőzni az ételt, de a székelynek nyoma veszett.
Végre, – éppen a delet harangozták – idvezülten, mosolyogva kilép a kapun.
-Egy cseppet megvárakoztattam úgy-e?… Már ne haraguggyék, de a tárgyalás elhúzódott…
-Mit beszél?… A tárgyalás?…
-Hát mért töltöttem volna másképpen a drága üdőt a törvényszéken?
-Miféle ember maga? – bosszankodom. – Ha már engem nem tekintett, nézte volna ezt a két szegény állatot! Ezek beledöglenek ebben a nagy hidegben.
-Nem lesz egyiküknek sem semmi baja – nyugtat meg kétértelműen. – Én a marhához értek.
Alig bírja a jókedvét visszatartani.
Most ő van felül. Bele kell nyugodnom.
-Legalább megnyerte-e a pert?
-Meg az állam, de én es kibúttam!
Recseg a szekér a jó udvarhelyi kövezeten. Egyszer csak az embert nem látom. Nyugtalanul keresni kezdem a szememmel, s hát az egyik boltajtóból kiabál.
-Eregeljenek csak csendesen, mert mindjárt utólérem… Éppen csak veszek valamit, nehogy az orrom előtt bézárják a boltot…
-Délután is ráér vásárolni!
A feleletet meg se várja. A méreg öl, de elhatározom, hogy többet nem álldogálok világ csúfjára. Ha jön, jön, ha nem jön még a teheneket is eladom.
-Csá, hojde! – serkentem a két ganyésfenekű jószágot, hogy jobban haladjunk.
Közben nézegetek vissza, de a székely nincs sehol.
Aki megy, az halad. Mi is haza érkezünk.
-Hol a pokol fenekibe lopja a napot? – rivall rám a feleségem. – Egy szál fa nincs, amivel ebédet főzzek, dél elmúlt, s a gyermekeknek iskolába kell menniök.
-Mindjárt, mindjárt! – vigasztalom.
A székely azonban sehol sincs. Magamnak kell megoldanom a szekeret és behordanom a fát. Az ujjambegye fagyott hozzá, de még néhány szálat fel is kellett vágnom.
Javában fűrászeltem, mikor jött az emberem. Egy kicsit meg volt lódulva, s a szemein is látszott, hogy ivott.
-Emmá legén a talpán! – dicsért kedvesen. – Úgy forgolódik, mint a pereszlen. Ni, már fel is vágta a fát!… Ojjan fa ez, kéröm, hogy csepeg, csepeg a zsírja! Még a fűrész es örvend neki…
-Hol volt? – ordítok rá gorombán.
A székely meghökken.
-Netene!… Egy órája keresem őköt, tővé teszem az egész várost értük, míg megkapom, s még neki áll feljebb!
Elkacagom magam és szó nélkül kifizetem a hátrálékot.
-Miért tette velem? – kérdem szelíden
Az ember is megbékél.
-Nézze – mondja bizalmasan. – Maga a drága időt ellopatta a piacon azér a pár lejért. Nekem tárgyalásom volt, s egy csomó dolgom. Legalább a fogadó űrűt bé kell hoznom a tekintetes úron, ha már a vámot se akarta megfizetni. Osztán ügyelgetett a marhákra is, a fát es lerakta. Ritkatisztességes ember! Az a! Az! … Osztán, ha Zetelakán találna járni, csak Mihók Pál Istvánt keresse. A legküsebb gyermek es megmutassa, hol lakom… Osztán azt es megláthassa, hogy nyögnek nálunk a galambok, ha ilyen fenekemén legént látnak, mint a tekéntetes úr…
…No jó találkozást!