Csernák Árpád: Varjúvér

Régi barátomat keresem az ódon házban, ahol lakott (pontosabban: akkor még úgy tudtam: lakik). Kötényes, papucsos, elhanyagolt külsejű hölgy fogad. (Hölgyet mondok; részben a nők iránt érzett megváltoztathatatlan tiszteletem, részben az asszony fáradt, de nemes arcvonásai miatt.) T. L. úr?!, kérdezi csodálkozva, és elmosolyodik. Láthatóvá válnak ezüstfogai az alapvetően foghíjas szájban. Ó, ő már régen elköltözött. Megmondja a telep címét.
Lepusztult panelházak között csatangolok egyre elcsigázottabban, fáradt arcú embereket kérdezek, mondják: erre, arra, talán ott... Nehezen igazodnak el a teljesen logikátlan építkezés és épületszámozás miatt. Végül rátalálok a házra, amelyik pontosan ugyanolyan, mint a többi azon a telepen. Nézem a szürke panelfalra ragasztott majolikaszámot: ez az! Próbálom kinyitni a fémkeretes ajtót. Nem tudom: zárva van. Keresem a barátom nevét a kaputelefon-csengő nyomógombok mellett. Nem találom. Szerencsére egy asszony, bevásárlószatyorral a kezében éppen jön és nyitja a kaput. Gyanakodva néz rám, de beenged. Tekintetéből azt olvasom ki: nem annyira jóindulatból, mint inkább közönyből, fáradtságból.

    Mászkálok a lépcsőházban le-föl, olvasgatom a névtáblákat. Érzem, hogy izzad a hátam. Kit keres?, szól rám egy középkorú ember. Itt sem a segítőszándékot, inkább a gyanakvást érzem. Mondom, hogy kit. T. L., T. L... Ja igen, talán a harmadikon, mondja, és megy tovább. Fáradtan, gépiesen lépked. Én is.
A harmadik emeleten becsöngetek az egyik lakásba. Csak úgy találomra, mert az ajtóra nincs kiírva semmi. Döbbenettel nézem: egy kötényes, papucsos, elhanyagolt külsejű hölgy nyit ajtót. T. L.?

    Tessék csak jönni utánam, mondja, és már indul is. Ajtókat nyitogat, csattognak előttem a papucsok. Kezemben lóbálom azt a kétliteres demizsont, amit - tele jófajta száraz vörösborral - magammal hoztam, azzal a szándékkal, hogy majd megiszogatjuk a barátommal a viszontlátás örömére. Kicsi a lakás, de a szobák kaotikus elrendezése miatt olyan, mintha labirintusban járnánk. Üvegkalitkaszerű szobán baktatunk keresztül; a gépies mozdulatok közepette eleinte észre sem veszem, hogy a szobában, két nagy ágyon, gyűrött ágyneműk között négy meztelen fiatal heverészik. Két fiú és két lány. Tulajdonképpen függönyök takarhatnák el az ágyakat, és takarók a meztelen testeket, de most a függönyök félre vannak húzva, és a fiatalok cseppet sem igyekeznek elfedni pucérságukat. Az egyik fiatal valamit mormol az orra alatt, úgy tűnik, hozzám szól, mivel rám néz, de nem értem, mit mond. Megkérdezem, megismétli, de most sem értem, beszéde annyira artikulálatlan, nyegle és motyogó. Röstellem újra megismételtetni vele, helyette észbe kapok, úgy teszek, mintha érteném, és elnézést kérek a zavarásért. Néhány másodperc múlva csodálkozva tapasztalom, hogy még én pirultam el. Zavaromban megkínálom őket a borból. A lányok mohón nyúlnak az üveg után és húznak belőle, a fiúk csak utánuk, erőltetett lassúsággal, mint akiknek nem fontos, és csak nekem tesznek szívességet. Az egyik fiú poharat nyújt felém valami sötét löttyel az alján. Varjúvér, mondja vigyorogva. Ezt tisztán értem: v a r j ú v é r. Töltsem rá?, kérdezem a pincérek udvariasságával, és a passzionátus ivók bort tisztelő megbotránkozásával; keverjük? Itt mind a négyen hirtelen, röviden felröhögnek. Ke-ver-jük!? Persze! Tekintetük sötét, tompa és zavaros. Különös fájdalom és sajnálat hasít belém.

    A hölgy a helyiség közepén áll klasszikus kontraposztban, és tudomást sem vesz az eseményekről. Elnéz valami teljesen indokolatlan irányba, tekintete kifejezéstelen, arca rezdületlen, mint a háborúkból megtért katonáké. Mondom: eleinte nekem sem tűnt fel, hogy itt emberek vannak; inkább valami kísérleti nyúlketrecben éreztem magam, és a szobában terjengő szag (vagy inkább: bűz) is effélére utalt. Mind a négy fiatal fehérbőrű, ványadt; arcukon, karjukon apró sebek, lila és zöld foltok.

    Az asszony megindult, s én utána. A következő szobában rátaláltunk a barátomra. (Vagy: volt barátomra? Ahogy megláttam, rögtön ez a kérdés ötlött fel bennem: annyira kevéssé hasonlított ez a romos arc arra az emberre, akit valaha barátomnak mondhattam.) A szoba egyik homályos zugában ült, öblös karosszékében. Szinte eltűnt benne. Csak két különös fényű szem villant felém a csontig lesoványodott, borostás arcból, s ahogy végigfutott rajta a felismerés alig észrevehető öröme: felállt.

    - Ő tartja bennünk a lelket - nézett az épp becsukódó ajtó felé, amerre az asszony távozott - ...már amennyire... Ági... (Hirtelen felrémlettek előttem a régi arcvonások, a pirospozsgás arc, az életkedvvel, derűvel teli szemek. Szégyent éreztem, hogy nem ismertem föl, de nem árultam el.) Most ő az egyetlen kereső a családban. Én még egy fél évig kapom a munkanélküli segélyt... aztán... aztán nem tudom, mi lesz... a lányom még tanul... már amennyire...; a fiam... - itt elhallgatott, ha lehet, még jobban darabjaira hullott a romos arc, maga elé nézett, és visszaült a karosszékbe. - Most ezt a borzadályt isszák... kifőzött mák és varjúvér alkohollal keverve... Tehetetlen vagyok. Huszonnégy éves, felnőtt ember... a maga életét éli... csak az a szörnyű, hogy itt a szemem előtt. Az a baj, hogy nagyon elkényeztettük őket... még akkor, amikor volt miből. Mindent a fenekük alá toltunk, most meg azt vágják a pofánkba, hogy mi tehetünk róla... hogy nem készítettük fel őket az életre...

    T. L. (a barátom?, hajdani barátom?) a bölcsészkaron végzett, eredetileg tanár volt, aztán újságíró lett. Feltűnt, hogy mostanában nem találkozom a nevével, de nem gondoltam, hogy munkanélküli. Magamat okoltam meg a rengeteg lapot: nyilván olyan újságba ír, amit én nem olvasok.

    – ...persze hogy párttag voltam. Hogy a fenébe lehettem volna másképp újságíró egy olyan lapnál, aminek a fejlécén ez áll: „Világ proletárjai, egyesüljetek!"?... de nem írtam én olyat... Írtam én olyat? - nézett rám kérdőn.

    – Nem – mondtam.

    Valóban nem írt „olyat". Tárgyilagosan írt, pontosan, egy magyartanár precizitásával, kulturális kérdésekről, apró visszásságokról.

    - Hoztam egy kis bort - mondtam -, termelői. - Valahonnan a könyv- és papírhalmok közül előkotort két gyanúsan homályos poharat, automatikus mozdulatokkal körbetörölte a szélüket és elém tette. Töltöttem. Egyszerre, rezdületlen arccal lehörpintette a háromdecinyi vörösbort, majd az órájára nézett.

    - Lesz itt a telepen egy gyűlés. Valami új párt vagy szervezet alakul... ilyen fazonokból, mint én. De én nem lépek be! Nem én! Elegem volt minden közösségesdiből... de el kell mennem, ne haragudj... megígértem. Tudod: a haverok... fel is állt, tett-vett az íróasztalán, de látszott a mozdulatain, hogy teljesen céltalanok. - Nem jössz el? - fordult hirtelen felém, és itt egy pillanatra ugyanaz a szempár nézett rám, mint annak idején a páston, amikor bevitt egy találatot. Nem tudtam nemet mondani.

    Lementünk a rosszul megvilágított utcára. A homályból, a seszínű panelok közül sötét alakok bukkantak elő innen is, onnan is. Egyre többen jöttek, találkoztak, szétváltak, újabb csoportokat alkotva tovább mentek; sztereotip, halk üdvözlések, kézfogások: koccanások, szétválások, újabb csoportosulások; akárcsak a golyók a sznukerasztal kék posztóján. Mi is mentünk, sodródtunk a többiekkel; senki nem mondta, merre kell menni, mégis: mintha mindenki tudta volna. Szemerkélt az eső. Mocskos, töredezett járdákon, rondán fölkent bitumen úttesteken, repedt falú szürke betonházak között vonultunk. Egy presszó előtt haladtunk el: az üvegen át látni lehetett, amint rosszul öltözött emberek gubbasztanak a kényelmetlen kis kerek asztalok mellett a piros műbőrrel bevont kényelmetlen vasszékeken, és isszák a sörüket vagy felesüket, többnyire nagykabátban, görcsös testtartással, mintha muszáj lenne, mintha most is munkát végeznének.
Beléptünk egy házba, egy pontosan ugyanolyan házba, mint a többi. Elindultunk lefelé egy lépcsőn, mentünk lefelé, egyre lejjebb; csak érthetetlen mormolás és a cipők csattogása visszhangzott a csupasz betonfalak között. Aztán betonfolyosókon vonultunk, végül valami betonbunkerben kötöttünk ki. Összegyűltünk vagy háromszázan a nyirkos levegőtlenségben. Csupa szerencsétlen külsejű, mindenhonnan kiszorult vagy perifériára sodródott, de szemlátomást jobb sorsra érdemes ember.

    Beszédek hangzottak el. Sorban kiment egy-egy ember, a többi elé állt, és beszélt: motyogva, monoton hangon, szinte érthetetlenül. Dilettáns szónoklatok, naiv tervezgetések. Mármár arra gondoltam: hozzá kellene szólnom, lenne mondanivalóm, és talán nem is mondanék használhatatlan hülyeségeket, de akkor hirtelen arról kezdtek vitázni - mintha ez lenne a legfontosabb -, hogy, ÁSZ (Állástalanok Szövetsége) vagy MÉSZ (Munkanélküli Értelmiségiek Szövetsége) legyen-e az egyesület neve. Az egyik ember az ÁSZ mellett kardoskodott a kártyára hivatkozva, a másik a MÉSZ-re, mondván: amikor kirúgnak: mész, mehetsz a francba. A vitának ezen a pontján észleltem némi szenvedélyt, de én nem éreztem mást, csak hogy: ki, ki innen, minél előbb. Isten veled, mondtam hajdani barátomnak, és közben arra gondoltam: soha többé nem látjuk egymást. Meglepte hirtelen fölállásom, gyorsan kezet fogtunk, és én elhagytam a helyiséget.

    Amikor kiértem az épületből, az első néhány száz métert szinte futva tettem meg. Aztán hirtelen megálltam, fejemet kissé fölfelé fordítottam a koromszín ég felé; varjúcsapat röppent föl egy ott árválkodó fáról, és lomha szárnycsapásokkal, károgva elindult a láthatatlan hegyek felé.