Balaton László: A pusztai tenger

–  egy búcsúszentlászlói legenda –

Egy vidéki legenda terjedési sebessége kétségkívül lassabb, mint városi rokonáé, de azért ez a történet is eljutott hozzám néhány évtized alatt. Hogy kitalált-e, nem tudom. Ha legenda, akkor bizony az. (A városi legendák általában mesék, néha rendelkeznek csak valóságalappal, de ez a história falusi, tehát engedtessék meg nekem, hogy igaznak tartsam.)

  A sztori a hetvenes években játszódik - a szívemnek oly kedves - Búcsúszentlászlón és a közigazgatásilag Kisbucsához tartozó Szenttamáspusztán. (Büszke szentlászlóinak vallom magam, azt hiszem, joggal. Életem első hét hónapját ott éltem meg.) Főszereplőink - legyenek Gyuri és Lajos, a "valódi" nevüket nem őrizte meg a népemlékezet - a helyi kocsmában (de szép is az 1680-as években épült volt fogadó, ma már műemlék!) italoztak egy békés nyári szombat estén. A kocsma hűvösében jólesett a Balatoni Világos, az asztalon egyre nagyobb helyet foglaltak el a hasas söröskorsók. Csak néha szólaltak meg, akkor sem beszéltek sokat: hozok még egy kört, jól teszed, rágyújtasz?, rá. A sarokban öreg tangóharmonikás ült, őt hallgatták. Lajos a lábával a kőpadlón, Gyuri két ujjával a combján ütötte a ritmust.     A zene lassan elhalkult, a kocsmai fények elsápadtak, majd kihunytak, záróra. A két szomszéd, s mi több: cimbora, feltápászkodott, és bizonytalan léptekkel hazaindult. A szomszéd faluban, Kisbucsán laktak. A kocsma előtt rágyújtottak, a két cigarettavég - mint két vörösen izzó szem - felparázslott a sötétségben. A holdat vonuló felhők takarták, de hirtelen kiviláglott, a nap kisöccse megmutatta kerek, ragyogó arcát. Telihold volt aznap éjjel.

  A dülöngélő barátokat ugató házőrzők kísérték a kerítések mögül. Néhol a gazda is kijött, kezükben petróleum- vagy zseblámpa. Búcsúszentlászlóról kiérve letértek az országútról, és a földek felé vették az irányt, rövidítettek. A hold fénye, ha nem is nappali világosságot, de biztos támpontot nyújtott a rögök között botorkáló, egymást támogató férfiaknak.

   A szenttamáspusztai gazdasági épületek és a Kisbucsa alatt csordogáló Szévíz patak között virágzó hajdinatábla terült el. Azt mesélik - nem jártam utána, de elhiszem, elképzelem -, hogyha a virágzó hajdinamezőre rávilágít a hold fénye, akkor az égszínkéken ragyog, vízfelszínre hasonlít. Aznap este a szél is borzolta a hajdinát, a két férfi útját hullámzó tenger állta el. Földbe gyökerezett a lábuk, a fejüket vakarták. Mi legyen most? Hogy jutnak így haza? Gyuri kapcsolt gyorsabban:

  - Engem vár otthon az asszony! Ha nem érek haza időben, biztos' agyonüt! Én bizony átúszom ezt a tengert!

  És már vetkőzött is, ruháit széthajigálta, csak az alsónadrág maradt rajta. Hátrált pár lépést, nekifutott, a tábla szélén dobbantott, és hatalmas hasast ugrott a hajdinák közé. Nagyot csattant a földön, szerencsére a növények tompították a becsapódást. Zizegett, csörtetett, jajgatott a szétterülő hajdinaszálak között. Nyöszörögve szólt ki a döbbenten álló barátjának:

  - Ne ugorj, jó Lajosom! Ez be van fagyva!

  Nem ellenőriztem a történet valóságtartalmát. Úgy hiszem el, ahogy van!

szozattv

 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf