Csernák Árpád: A máglya

1956 nyarán, koraőszén egészen más légkör volt a városban, mint az előző években. Mintha egyszerre elege lett volna mindenkinek a hazudozásból, a rettegésből, a sunyi számítgatásokból. Mintha nagyon fáradtak, elgyötörtek, de épp ezért mindenre elszántak lettek volna az emberek. Apáink kidobálták az évek óta — kényszeresen és kényszeredetten — gyűjtögetett Szabad Népeket, Sztálin, Lenin, Rákosi könyveket és képeket. Ezeket mi, gyerekek összeszedtük, és rendszeresen, szertartásosan elégettük a Duna parton.

    Valamikor október elején éppen a Kalefon — így neveztük a Moszkva-teret — gyülekeztünk, hogy a megszerzett „zsákmánnyal” elinduljunk az újabb máglyarakáshoz, amikor különös eseményre lettem figyelmes. Az egyik ismerős rikkancsfiú egy bódé tetején hasalt — körülötte hatalmas tömeg — és onnan osztogatott egy számomra addig ismeretlen újságot.

    — Füles! Dobjál már ide is egyet! Majd holnap kifizetem! — kiáltottam oda a rikkancsnak, aki jó haver volt, és akit nagy fülei és a Micimackóbeli Fülesre emlékeztető hosszúkás, bús képe miatt becéztünk Fülesnek. Többszörösen összehajtogatott és odadobott egy újságot. Ez volt ráírva: Irodalmi Újság. Belelapoztam. Teljesen más hangnem, furcsa, lendületes címek: „Különös emberek”, „Miért nem szeretem Kucsera elvtársat?” Ebbe beleolvastam: „Kucsera számára a hazugság nem hazugság, a gyilkosság nem gyilkosság, a jog nem jog, az ember nem ember...”

    Közben megjött Szucsák, Mansfeld Peti és Misi is.

    — Mit böngészel okos fiú? — hülyéskedett Peti. Ő jobban szerette a kézzel fogható dolgokat, a szerszámokat, a realitásokat, többre becsülte a tetteket mint az elméletet, ezért ironizált.

    — Ez neked is tetszeni fog — mondtam, és — menet közben — felolvastam az egész cikket.”...Kucsera azt mondja „szocializmus” és érti azt a valamit, ami... őt élteti. Azt mondja „egység” és érti önmagát, meg azt a maroknyi embert aki vele egy követ fúj... Azt mondja „demokrácia”, és érti a saját uralmát... Ezért nem szeretem Kucsera elvtársat...” Mindenkinek nagyon tetszett, felszabadultan, jókat nevettünk.

    — Ki írta ezt? — kérdezte a közben hozzánk csatlakozott Tóth.

    — Háy Gyula.

    — Jó — mondta Tóth. Aztán megérkeztünk a „tűzhelyünkhöz”. Egy kis beszögellés volt ez, ahol már megfeketedtek a kövek. Átböngésztük mindenkinek a szerzeményét. Misi meglepően nagy csomaggal érkezett, de a legértékesebb „trófea” egy Sztálin kép volt keretben, amit Tóth hozott. Ezt csak akkor tettük a máglyára, amikor az újságok már nagy lánggal égtek. Elbűvölten néztük, ahogy a tűz először csak megvilágítja ezt az agyonretusált, sunyi, bajszos arcot, aztán a karton és a keret lángrakap és recsegve, sisteregve elég.

    — Az acélt megedzik! — mondta Szucsák. Röhögtünk.

    — Nem lesz ebből bajod? — kérdezte Mansfeld Peti Tóth felé fordulva.

    Misi vette észre először a rendőröket. Rángatta a kabátom ujját és a fejével jelezte, hogy valami baj van. Hátra fordultam. Ott állt két fakabát mozdulatlanul. A tűz fényénél rémisztő volt az arcuk, de a szájuk szegletében valami furcsa, kaján mosoly bujkált.

    — Na, készen vagytok?! — kérdezte az egyik. Ez magasabb volt és széles arcú. A tűznél tüsténkedő két fiú: Tóth és Szucsák homlokuk fölé tartott kézzel néztek hátra, de valószínűleg nem láttak semmit.

    — Ti ketten velünk jöttök! — bökött feléjük ugyanaz a rendőr. A két fiú ellépett a tűztől és elindultak a hang irányába. Csak akkor értették meg, hogy miről van szó, amikor egészen közel értek a két zsaruhoz.

    — Előbb várjuk meg, hogy elégjen minden — szólt oda társához a másik rendőr, meglepően emberi középhangon. Vártunk. Mi srácok és a rendőrök együtt néztük végig némán és mozdulatlanul: a lángok között, hogyan kunkorodik össze Sztálin arca, hogyan tűnnek el utolsó maradványai, hogyan válik pernyévé.

    — Na nyomás fiúk! — mondta a széles arcú, valószínűleg a magasabb rangú rendőr, és megmarkolta Szucsák grabancát. Akkor Mansfeld Péter a rendőr elé állt:

    — Engem is vigyenek be — mondta — együtt csináltuk. Erre mi is észbe kaptunk:

    — Igen, igen, minket is vigyenek be — mondogattuk Misivel. A hekus elengedte Szucsákot, de közben lökött is rajta egy jókorát, úgy, hogy a fiú térdre bukott. A másik rendőr eközben a rakpart fölött húzódó járdát kémlelte: valószínűleg azt vizsgálta, nem látja-e az esetet valaki.

    — Na tünés a francba! Rohadt csibészek! — ordította a széles arcú és gumibotjával felénk sújtott. Az egész jelenetben éreztem valami teátrálisat, mint amikor rossz színészek ripacskodnak, túljátsszák szerepüket. Hamisan csengett az üvöltés, és hiteltelen volt az ütés is. Eltalálhatott volna közülünk valakit, de nem talált el, csak a levegőt korbácsolta és durván üvöltözött. Tétován hátráltunk.

    — Nem értitek?! Tünés! — akkor valahogyan megértettük: ez a két rendőr nem igazán haragszik ránk, csak a kötelességüket végzik, és ők jobban félnek, mint mi. Nem túl nagy iramban futásnak eredtünk.

    Akkor már értettük, amiről később: október utolsó hetében meggyőződtünk, hogy szembe lehet fordulni azzal, ami itt uralkodik, és a szembefordulás is erő, és talán még győzni is lehet, hiszen sokan vannak, akik most kiszolgálják a hatalmat, de a lelkük mélyén velünk értenek egyet.  

*

    Sándor bátyám nem lakott velünk, amióta fölvették a Képzőművészeti Főiskolára. Ritkán láttuk. Október 22-én éjjel váratlanul megjelent. Mi már aludtunk. Arra ébredtem, hogy a szomszéd szobában felgyullad a villany és valaki szenvedélyesen beszél. Ő volt az. Nem hangosan; szenvedélyesen beszélt, de különös módon ez a visszafogott, lázas hang még nyugtalanítóbb, mint a kiabálás.

    — ...fantasztikus este volt apa!... a műszaki egyetemről jövök... a diákság lázad... március októberben... forradalom... nem, nem apa, teljesen szervezett lesz és békés... először tíz pontot hoztunk össze, végül tizenhat lett... holnap tüntetés lesz... először a Petőfi szoborhoz megyünk... — apával beszélgetett, de apa hangját nem lehetett hallani. A beszédfoszlányokból kiderült, hogy nem értenek mindenben egyet, és apa — szokásához híven — aggodalmaskodik.

    — Nyugodj meg!... nem lesz semmi baj!... lehet, hogy még holnap felugrom a fiúkért...

    Nézd Sándor, te azt csinálsz amit akarsz. Felnőtt ember vagy, nem tudok neked parancsolni, de az öcséidet ne keverd ebbe bele! — Ezt tisztán hallottam. Apa mondta. Lassabban és halkabban beszélt mint Sándor, de itt kissé megemelte a hangját.

    — Na jó, jó... ebből azért itt hagyok egy párat... — még elhangzott néhány mondat, de abból már semmit sem hallottam. Apa kikísérte Sándort és az előszobában tovább beszélgettek. Kiugrottam az ágyból. Furdalt a kíváncsiság, hogy mit hagyott itt a bátyám: az egyik asztalon stencilezett papírlapokat láttam. Fölvettem a legfölsőt és olvasni kezdtem:

    „Másold le és terjeszd!

    A MEFESZ Építőipari Műszaki Egyetemi diáknagygyűlés határozatának főbb politikai, gazdasági és eszmei pontjai:

    1. Az összes szovjet csapatnak azonnali kivonulását követeljük Magyarországról, a békeszerződés határozatai alapján.”

    Hallottam, hogy csukódik a külsőajtó, és hallottam apa lépteit. Gyorsan fölmarkoltam néhányat a papírokból, visszaszaladtam a kisszobába és bebújtam az ágyamba. Hallottam, ahogy apa leoltja a villanyt és visszamegy a szobájába. Csend lett. Nemcsak éreztem, hanem hallottam is, hogy a szívem majd kiugrik a helyéről. „Lehetséges? Lehetséges, hogy a ruszkik innen valaha kimennek?” — ezt kérdezgettem magamban. Egyszercsak megszólalt Lóránt:

    — Mi van? Mi történt? — kérdezte.

    — Hát te nem alszol?

    — Persze, hogy nem. — Felgyújtottam az ágyam melletti kislámpát és előhúztam a takaró alól az átforrósodott papírokat:

    —Itt van, figyuzz! Az összes szovjet csapatnak azonnali kivonulását követeljük... — Erre Lóránt is kiugrott az ágyából, kikapta az egyik papírlapot a kezemből és olvasni kezdte:

    — A meglévő, magyar népnek idegen címer helyett, kívánjuk a régi magyar Kossuth-címer visszaállítását... Öregem! — Három lapból állt a kiáltvány, neki a második oldal jutott. Először így idézgettünk egymásnak a papírlapokról, aztán neki ültünk lemásolni az egészet. Nekem az első ponton kívül a 13-dik tetszett a legjobban: „Követeljük, hogy a sztálini zsarnokság és politikai elnyomás jelképét: a sztálin szobrot a lehető leggyorsabban bontsák le és a helyébe az 1848-49-es szabadságharc hőseinek és mártírjainak méltó emlékművet emeljenek.” Ezt értettem... meg úgy éreztem, hogy ebben az ügyben már mi is tettünk valamit.    

*

    Október 23-án reggel a budapesti egyetemek lázas tevékenység központjaivá lettek. A diákok röplapokat osztogattak a gyárak előtt és a város utcáin. A főváros középiskolai tanulói is a felvonuláson való részvételre készülődtek. Sok gyár — köztük a Ganz-Mávag — autóbusszal küldte el munkásait a Műszaki Egyetemre, hogy kifejezzék szolidaritásukat a diákokkal és csatlakozzanak a tüntetéshez. Amikor a belügyminiszter bejelentette, hogy a felvonulást nem engedélyezi, a Petőfi Kör és az Írószövetség küldöttséget menesztett a minisztériumba és a pártközpontba a betiltás feloldását kérve. A diákok viszont úgy döntöttek, hogy ők mindenképpen felvonulnak, tekintet nélkül a tilalomra. Kora délutánra diákok ezrei gyűltek össze az egyetemek előtt, ahonnan mindannyian a Petőfi térre tartottak. Csak ezután érkeztek hírek arról, hogy feloldották a tüntetési tilalmat. Ekkor már mintegy tízezren — többnyire még diákok — gyűltek össze a Petőfi szobor körül. Magyar és lengyel zászlókat lobogtattak és táblákat emeltek a magasba ilyen feliratokkal: „Éljen a lengyel ifjúság!”, „Nagy Imrében bizalmunk!”... Sinkovits Imre elszavalta a Nemzeti dalt, ezután Déry Tibor tolmácsolta az Írószövetség üdvözletét, majd meghallgattak egy diákot, aki felolvasta a tizenhat pontot. Mindannyiuk beszédét lelkes taps követte. Aztán végigvonultak a Kossuth Lajos utcán a Kossuth-nótát énekelve, és ütemesen kiáltozták a „Függetlenség”, „Szabadság” szavakat. A hangnem egyre élesebb lett, és amikor a tüntetők a Sztálin utat (a mai Andrássy utat) keresztezték, felharsant a jelszó: „Le a Sztálin-szoborral!”, „Rákosit a Dunába!”, „Szovjet sereg menjen haza / Sztálin szobrát vigye oda!”...

    A Váci út sarkán, a Nyugati pályaudvarnál a tömeg sorait a munka után hazafelé igyekvő munkások duzzasztották föl. Egyre több olyan magyar zászló volt látható a tüntetők kezében és az ablakokban, amelyből kivágták a szovjet típusú címert. Amikor a felvonulók átjöttek a Margit-hídon és elértek a Bem térre, nagy éljenzéssel köszöntötték a közeli Bem laktanya katonáit, akik ugyancsak kitették a lyukas nemzeti zászlót...

    Mindezt olvasmányaimból, mások elbeszéléséből tudom, mert én ezalatt iskolában voltam. De ott is lehetett érezni a nyugtalanságot. Az osztályfőnökünk előbb haza engedett. Sándor jött velem szembe.

    — Gyere öcskös! Ilyet még nem láttál!

    — De anya...

    — Ne törődj most azzal... ha hazamégy, lehet, hogy nem engednek el, de akkor sokat vesztenél! —Tudtam, hogy igaza van. Azt már meg sem mertem említeni, hogy egész éjjel nem aludtam, és ma még nem ebédeltem, de valamit észrevehetett rajtam, mert elvette az iskolatáskámat. Nagy lendülettel indult visszafelé, a Margit-híd irányába, nekem csaknem szaladni kellett, hogy tartani tudjam vele a lépést. Már messziről hallatszott egy színész zengő hangja:

    „A magyarok istenére
    Esküszünk,
    Esküszünk, hogy rabok tovább
    Nem leszünk!”

    És egy hatalmas, zengő kórus megismételte:

    „Esküszünk!
    Esküszünk!”

    A Bem szobor körül több ezres tömeg. Derűs, elszánt arcok, nyílt tekintetek... nekem úgy tűnt: mindenki énekel, szaval és fohászkodik... Igaza volt Sándor bátyámnak: nagy kár lett volna erről lemaradni. Nem éreztem fáradtságot, éhséget, csak azt éreztem: nagyon boldog vagyok, egy kivételesen fontos esemény részese. Olyan ünnep volt ez, amilyet se azelőtt, se azóta nem éltem át... és a bátyám fontosnak tartotta, hogy én is ott legyek. Ezt soha nem felejtettem el. Életem során, sokszor, nehéz helyzetekben ez adott erőt.

    Miután őt meggyilkolták az oroszok, próbáltam a nyomdokaiba lépni... hiszen biztosan azért vitt akkor magával... de ennek a követelménynek sohasem tudtam megfelelni. Forradalmárnak születni kell. Ő az volt. Én csak szerettem volna az lenni.

    Valamikor november közepén eltűnt Lóránt bátyám. Hetek múlva tudtuk meg: felült egy teherautóra és átment Ausztriába. Később egyetemi tanár lett Amerikában, sikeres ember, de egész életére sérült lelkű. Amikor elküldte a Newsweek 1957 januári első számát, amelynek címlapján a Pesti Srác szerepelt, mint az év embere 1956-ban, úgy éreztem ez a postumus kitüntetés Sándor bátyámat is megilleti. Az más kérdés, hogy sohasem tudtam megbocsátani ennek a Pesti Srácot felmagasztosító Nyugatnak, hogy 1956 novemberében passzívan végignézte, hogyan lövi rommá a világ legnagyobb katonai hatalma hazánkat, forradalmunkat, és ezzel együtt hitünket, reményeinket...

    Amikor — november 4-én — a nyakunkra hozta Kádár az oroszokat, akkor már nem volt más választásunk: nekünk, üldözötteknek szembe kellett fordulni az üldözőkkel. Akkor arra is rá kellett jönnünk: az üldözött is tud gyilkolni, legföljebb nem annyira, nem annyit mint az üldöző, ha az üldöző ennyivel erősebb. Ez alatt a pár nap alatt valóságos csaták folytak, és mindkét oldalon sokan meghaltak. Rengeteg orosz is. Idevezényelték őket. Sokan közülük azt sem tudták hol vannak. Azt hitték — és ez nem vicc — a Szuezi csatornánál. A magyar beszéd ismeretlen volt számukra. Ezt a szót, hogy „vengerszkij” egyszerűen nem értették: hiányzott a szókincsükből.

    A hősi halottak százai megtanították az embereket Magyarországon is, talán a világon is, és talán a Szovjetunióban is, hogy a legrettenetesebb zsarnokság, a mozdíthatatlannak látszó diktatórikus rendszerrel is szembe lehet szállni, és lassan-lassan ebből talán még győzelem is lehet. Ehhez a győzelemhez meg kellett várni, amíg a Szovjetunió, mint egy hatalmas kártyavár összedől, de a kilencvenes években csak azért beszélhetünk győzelemről, mert volt 1956. Csak ez a győzelem teheti értelmessé a forradalomban elesettek, és az utána kivégzettek halálát. Úgy is mondhatnánk: az 1956-os forradalom és szabadságharc 1998-ban győzött, de csak azért lehetett ez a győzelem, ekkor vértelen, mert előtte már túlságosan is sok vér folyt érte. De mintha sokan még most sem fogták volna föl, hogy a társadalom nagyobbik fele torkig van a „szocialista erkölcs”-nek nevezett maszlaggal, elege van a hazugságokból, a továbbzüllésből, a korrupcióból, a gyávaságból, a sunyiságból, az alamizsnából, a „kaparj kurta neked is jut” lealjasító elvéből; ez az ország képes volt újra talpra állni, és nemet mondott, nem csak a bolsevizmus sztálinista-rákosista válfajára, hanem a — talán még ennél is szörnyűbb — kádárista atrófiára.

szozattv


szozat a tiszta hang 2019tavaszESZTERGOM Mátyás király szine püski 80 programok kreatív 2019. 01. 26. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK plakát 02 hunyadikonf versmaraton jankocsm Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf