Hajdu Imre: FEBRUÁR

Tegnap – vagy tegnapelőtt? – (a napok úgy rohannak és egybefolynak, hogy nem is tudom pontosan mikor, de egy-két napja lehetett) sütött a fényt és meleget adó nagy égi golyóbis. S bennem éledt – újraéledt! – a remény! Lelkemben ritmust dobol a visszatérő optimizmus, s agyam Áprilyt skandálta: „A nap tüze, látod,  / fürge diákot / a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt. / Csengve, nevetne / kibuggyan a kedve / s egy ős evoét a fénybe kiált.”

    Feledtem, hogy kamrám ürülő, s erőm gyengülő. Az előbbit a kemény tél éppen velem ürítette ki, hogy aztán az így nyert utóbbitól, az erőmtől ő fosszon meg, méghozzá úgy, mint egy útonálló haramia a békésen bandukoló vándort.

    Mégis, tegnap (vagy tegnapelőtt?), mert sütött a nap, mindent megbocsátottam a télnek, feledtem azt, amit elvett, s általa elveszett. Már nem vissza, hanem előrenéztem, s az öröm kerített hatalmába. Ez a februári nap már el tudta hitetni velem, hogy látni az alagút végét, s előbb-utóbb kiszabadulunk a hóvár, a köderődítmény fogságából, s az újra újulni készülő természet mihamarabb emlékké, békévé oldja az elszenvedett megpróbáltatásokat.

szozattovabbacikkhez

szozattv

 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf